Talán most már eggyel kevesebb pontot adnék rá, mint akkor, csaknem hat évnyi várakozás utáni nagy lelkesedésemben, de ma is erős lemeznek tartom Ozzy Osbourne utolsó nekirugaszkodását, a Black Raint. Abba persze bele kell törődni, hogy az ilyen legendák esetében minden egyes új album megosztja a tábort. Márpedig létezik-e a metalban nagyobb legenda Ozzynál? Nem igazán...
Így aztán nyilván a Screamen is milliók vitáznak majd lelkesen még évek múlva is, pláne, hogy 22 év után ez a mester első lemeze, ahol nem Zakk Wylde gitározik. Zakk nekem is hiányzik, de igazából simán meg tudom érteni, hogy a mindenható Sharon asszony nem akart még egy megbízhatatlan alkatrészt a gépezetbe. Éppen elég lehet a főszereplő roskatag egészségét óvni minden széllökéstől... Márpedig ha hihetünk az előzetes bejelentéseknek, Ozzy most különösen alapos turnét tervez, és ahol dollártízmilliókról van szó, ott nem bukhatnak a bulik csak azért, mert valaki túl komolyan vette az imázsát az utóbbi években.
Nekem Zakk azóta bekövetkezett kórházjárásaiból is az jött le, hogy nem kell elhinni a nyilatkozatokat az eltérő zenei elképzelésekről, és a Scream is azt mutatja: inkább a gitáros túlzott alkoholfogyasztása lehetett a váltás igazi oka, nem pedig az, hogy Ozzy túlságosan is Black Label Society-ízűnek találta utólag a Black Raint meg Zakk új témáit. Hogy miért mondom ezt? Mert ugyan szerzőként egyetlen dalnál sem jelölik, az anyag jelentős részét még úgy is körüllengi Wylde szelleme, hogy jellegzetes gitárhangzását és védjegyszerűen elfacsart szólóit ezúttal nélkülöznünk kell. Az utód, Gus G. (Firewind, Dream Evil, Nightrage stb.) kiváló választás volt Sharonék részéről, hiszen fiatal, jó fazon, aki bírja a strapát és mindent tud a gitárról, azonban nyugodtan valljuk be, hogy a rokonszenves görög muzsikusra itt csupán epizódszereplőként volt szükség. Vagyis arra senki se számítson, hogy Gus olyan bélyeget nyomott a Sceamre, mint Randy Rhoads a Blizzard Of Ozzra, Jake E. Lee a Bark At The Moonra vagy maga Zakk a No Rest For The Wickedre. Azt sem mondanám persze, hogy akármilyen profi gitáros feljátszhatta volna a lemezt, Gus ugyanis jól teljesít, de messze nem hagytak neki akkora teret az egyéni kibontakozáshoz, mint a korábbi hathúrosoknak, ahhoz pedig már későn érkezett, hogy a dalszerzésbe is bele tudjon folyni. A számokat így Ozzy jegyzi a producer Kevin Churkóval, illetve néhol a billentyűs Adam Wakemannel. Basszusgitáron változatlanul Rob „Blasko" Nicholson nyomul, a dobos pedig szintén egy régi Rob Zombie kollaboráns, Tommy Clufetos.
A Gets Me Through-hoz és a Not Going Awayhez hasonlóan itt is egy ars poetica-szerű dal, a Let It Die a kezdés. Először kicsit szokni kell az elektromos effekteken átfuttatott megszólalást (amire direkt nem használom azt a szót, hogy modern, az ilyesmi ugyanis már körülbelül 15 éve nem az), a dallamok azonban gyorsan beülnek a fülbe. Az is örömteli, hogy Ozzy hangját szinte csak ebben a nótában vocoderezték szét a lemezen, pedig a Black Rain alapján joggal lehetett félni attól, hogy megint alig lesznek olyan másodpercek, amikor tisztán, mindenféle effekt nélkül élvezhetjük... Churko is érezhette, hogy legutóbb kicsit túllőttek a célon, így az énekes hangja természetesebb, nem kelt olyan benyomást, mintha egy Ozzy-robottal énekeltették volna fel az egész albumot. Ez persze azt vonja maga után, hogy néhol akár rikácsolásba is átmegy, de így őszinte a dolog, ráadásul aligha zavar majd bárkit is, aki valaha szerette őt. A hangszerek persze továbbra is full digitális módon szólnak, de ez sem újdonság, hiszen az Ozzmosis óta minden Ozzy album hangzása ilyen. Ez csak a soron következő lépcsőfok...
A legfogósabb dal egyértelműen a klipesített Let Me Hear You Scream, mely a '80-as évek második felébe repít vissza minket. Lendületes, sodró iramú Ozzy himnusz méregerős refrénnel, méltán lesz belőle garantált koncertsláger. A Soul Sucker hallatán elsőre biztosra vettem, hogy Zakknek is volt hozzá valami köze, de állítólag mégsem: a lemez talán legsúlyosabb témája ez masszásan radírozó gitárokkal és remek kórussal. Remélem, a turnén is játsszák majd, tutira ütni fog! A Diggin' Me Down is ezt az iskolát képviseli, a géppuskaszerű staccato riffek és a zakkesen nyújtott hangok hallatán szerintem ember nincs a földön, akinek nem ugrik majd be a szőke gitáros neve, de a szintén baromi fogós, az energiától szinte szétrobbanó I Want It More zakatolása vagy a Fearless belassuló refrénje is nagyon-nagyon Wylde-ízűek. Ennyit arról, hogy zenei okokból hajtották el Zakket...
A súlyos, korszerű megdörrenésű dalok mellett persze nyugodtabb, elérzékenyülősebb pillanatok is akadnak az albumon, Ozzynak mindig is páratlanul jó érzéke volt az ilyesmihez, ráadásul a hangja is csodálatosan érvényesül bennük. A pozitív töltésű, akusztikusan induló Life Won't Wait és a Beatles-ízű vokálokkal nyitó, majd drámai refrénnel megkoronázott Time egyaránt csúcspontok, libabőrösen jól sikerült mindkettő. A két legkevésbé tipikus szerzemény ugyanakkor a Crucify, illetve a tulajdonképpeni záródal Latimer's Mercy (az inkább csak outróként funkcionáló, alig több mint egy perces I Love You Allt most ne tekintsük teljes értékű számnak). Előbbi érdekes hangszerelése és sajátosan kesernyés hangulata miatt érdemel külön említést, utóbbi pedig talán egyenesen az album legjobb dala: egy tengerentúlon nagy port felvert kanadai gyilkossági ügyről szól, ahol az apa végzett súlyosan beteg lányával, miután nem bírta tovább nézni annak szenvedéseit. A hangulat a témához illően feszült és zaklatott, az effektek és a háttérvokálok pedig maximális mértékben erősítik Ozzyt, akit rég hallhattunk már így színészkedni. A hatás tökéletes.
Bizonyára most is lesznek kötelező fanyalgók szép számmal – ez már nem az igazi, hol van Zakk, a régi lemezek jobbak voltak satöbbi –, ám mindent összevetve nem nagyon akad ok panaszra. Ozzynak sok korszaka volt, de stúdiólemezzel igazából sosem nyúlt mellé, a végeredmény most is abszolút meggyőző. Én Wylde nélkül is elégedett vagyok ezzel az albummal, őszintén szólva az októberi budapesti koncertről sokkal jobban hiányolom majd, mint innen...
Hozzászólások
Gus remek gitáros, full profi amit tol, de itt sajnos csak epizódszereplő.
Erős közepes.