Kezdjük egy kis rejtvénnyel: mi a közös az alábbi zenészben és zenekarokban, természetesen a zenei műfaj mellett: Eddie Van Halen, Golden Earring, The Gathering, Within Temptation, Epica, Asphyx, Gorefest. Nos, a válasz igen egyszerű, valószínűleg a legtöbb olvasó azonnal rá is vágta, hogy ezek az ikonok bizony mind egyazon nemzetiségűek, azaz hollandok. De itt van még egy kérdés: ki hiányzik a felsorolásból?
Akinek akár csak egy futó pillanatra is megfordul a fejében a 2 Unlimited, az mindjárt indulhat is Szibériába yetit lőni. A többiek pedig jól puskáztak odafentről, a Pestilence a helyes megfejtés. A holland death triumvirátus – Asphyx, Gorefest, Pestilence – jobbára a '90-es évek első felében volt meghatározó jelensége az extrém zenei palettának, legfontosabb mesterműveiket ekkortájt készítették. Érdekes tény, hogy mindhárom csapat feloszlott, majd újból összeállt, ám mindközül a Pestilence viszi el a pálmát 16 éves kihagyással. Most azonban ismét itt vannak, aminek mi, death metal rajongók, csak örülhetünk.
Változások persze történtek, mind zenekari fronton, mind pedig zeneileg. Az alapító gitáros/vokalista, Patrick Mameli hozta vissza az életbe a bandanevet, s ugyan ő több interjúban is azt hangoztatta, hogy ez nem egy nosztalgikus reunion lesz, hanem egy teljesen új kezdet új társakkal, azért a jelenlegi felállásban mégis ott találjuk azt a Tony Choyt, aki a páratlan Testimony Of The Ancients lemezen is basszusozott korábban de kifinomultabb zenei ízlésűek akár még az Atheistből vagy a Cynic-ből is ismerhetik. De itt van az a Patrick Uterwijk is, aki az első Pestilence lemezt leszámítva végig Mameli oldalán pengetett. Így az igazi új tag egyedül a Darkane-ből elcsábított Peter Wildoer dobos, aki Marco Foddis-t helyettesíti. De elég csak egyszer végighallgatni az új lemezt és azonnal szemet is hunyhatunk Mameli mester üres fecsegése felett, az általa összehozott új Pestilence ugyanis egy határozott félfordulattal tért vissza a gyökerekhez, mindezt egy végletekig kiforrott és profi zenészi gárdával megtámogatva, a végeredmény pedig 16 év némaság után olyan lett, akár egy felbőszült démoni üvöltés a pusztaságban.
Manapság, a myspace korában már bárki biztosra mehet egy-egy új lemez kapcsán, elég csak meghallgatni a zenekar által étvágygerjesztőként felpakolt dalokat, akár egész albumokat. Mameliék is éltek ezzel a lehetőséggel, így már jóval a lemez tényleges megjelenése előtt lehetett tudni, hogy itt bizony nem lesz hiba. És nincs is. Már az előzetes kedvcsináló Devouring Frenzy jelezte, hogy itt nem lesznek jazzes futamokkal átitatott progos jammelések, se billentyűs hangulatfestések, csak a pőre, de technikás death esszencia. Így aki annak idején ferde szemmel nézett a Testimony album teátrális mivoltára vagy a falra mászott a Spheres nyakatekerten kísérletezgetős megközelítésétől, az akár már indulhat is a lemezboltba, ugyanis a Resurrection Macabre valahol ott folytatja, ahol a Consuming Impulse-zal a banda abbahagyta a zsigeri pusztítást, és egy megfoghatatlanabb irányba fordultak. Irdatlan tempók, orrvérzést okozó, hollandosan kimunkált death riffek és végtelenül kifinomult, igényes dalszerkezetek tolonganak ezen a 40 perces korongon. Mindazonáltal ekkora muzsikusoktól több szólót vártam volna el, mert bár akadnak ilyenek, mégis elnagyoltnak tűnnek, főleg az igen precízen kidolgozott témák között.
A Pestilence ötödik albuma ugyan nem tesz hozzá semmi újat a stílushoz, ám megbízhatóan hozzák azt a szintet, ami ilyen kiváló zenészektől simán elvárható. S ha úgy nézzük, ez a kiismerhetőség némi visszalépést jelent, legfőképp az olyan egyedülálló művekhez viszonyítva, mint a Spheres volt azelőtt. De visszatérő lemezként a Resurrection Macabre bőven megállja a helyét, tiszta, technikás death metal híveknek kötelező az anyag, főleg a bónuszolt kiadvány, amelyen három korai dal újra felvett változatával lehet letesztelni, mit is tud a mai Pestilence.
