Shock!

november 22.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Place Vendome: Streets Of Fire

Alighanem Michael Kiske az egyetlen ember a világon, aki nem veszi észre, hogy az utóbbi bő másfél évtizedben tett nyilatkozataival rendszerint az egyetlen olyan helyre piszkít, ahonnan a mai napig eszik és a jövőben is enni fog. Az egykori Helloween frontembernek nagy hitbuzgalmában valahogy még mindig nem esett le, hogy az őt ismerő közönség csak és kizárólag rock/metal zenét akar tőle hallani, hiába próbálja magát olyan távol tartani a hard rock és heavy metal színtértől, amennyire csak lehet.

megjelenés:
2009
kiadó:
Frontiers / HMP
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Mindez persze nem véletlen, hiszen Kiske annak idején olyan meghatározó lemezeken tette le a névjegyét ebben a zenei világban, hogy azok után egyszerűen nincs átjárás máshová. Ahogyan például Rob Halfordot sem volt hajlandó senki indusztriális rockerként elfogadni, úgy tőle sem kajálják be azt a langyos gitárpopot, amit szíve szerint játszana, a popközönség pedig úgyis magasról tesz a fejére, akármit is csinál. Michael persze a hangzatos „én már egy életre túlléptem a metalon" nyilatkozatok ellenére vendégként azért rendszeresen felbukkan különböző lemezeken, de szólómegmozdulásai közül a Place Vendome az egyetlen, amelyik valamennyire kapcsolódik régi munkásságához. Még akkor is, ha ezt is csak olyan szegről-végről vállalja, „felkértek rá, megírták nekem, de annyira nem is tetszenek a dalok", és így tovább...

A Pink Cream 69 zenészeivel összehozott projekt természetesen igen messze áll a Helloween-féle power/speed vonaltól: ez itt vegytiszta melodikus hard rock muzsika, ami néhol az AOR határmezsgyéjét súrolja, de legalább igazi rock, nem pedig az a modernkedő, erőltetett töketlenkedés, amit flúgos barátunk például a Suparedben próbált lenyomni mindenki torkán. A Streets Of Fire már a második lemez ezen a néven, így okkal feltételezhető, hogy az első nekifutás sikeres volt, amin persze nincs is mit csodálkozni, hiszen Európa-szerte rengetegen akarták végre normális dalokban viszonthallani ezt a tagadhatatlanul fantasztikus hangot. Vagyis ha az első két Keeper Of The Seven Keys folytatására áhítozol, azt most sem fogod megkapni, ha viszont a néhány fokozattal könnyedebb zenére is vevő vagy, nyert ügyed van.

A Streets Of Fire összességében nem nagyon üt el az első Place Vendome albumtól, talán összességében egy kicsit még AOR-osabb vonalon mozog, de ez inkább csak egy leheletnyi benyomás. Kiske és zenésztársai – Dennis Ward, Kosta Zafirou és Uwe Reitenauer a Pink Cream 69-ból, valamint Günther Werno a Vanden Plasból – végig megbízhatóan hozzák az elvárható színvonalat, bár a szuperlatívuszoktól annak ellenére is óvakodnék, hogy a lemezt különösebb károsodás nélkül lehet újra és újra meghallgatni. Aligha meglepő, hogy itt-ott erősen Pink Cream-ízű a feeling, de a dallamokról és a hangszerelési megoldásokról legalább ennyiszer beugrik a klasszikus Tyketto neve is, Kiske pedig természetesen úgy énekel, ahogy az tőle elvárható. Kristálytiszta torka mit sem kopott az évek során, játszi könnyedséggel hozza a néhol kimondottan nehéz hajlításokat és magasakat, bár ma már ő sem tesz hangszálgyilkos kirándulásokat a sztratoszférába, és ha szőrös karcosságra, dögösségre vágysz, azt sem tőle fogod megkapni.

A legerősebb nóta az azonnal fogós címadó nyitás mellett talán a lemez vége felé megbúvó, enyhe északi feelinggel megáldott Dancer, ami simán születhetett volna két évtizeddel ezelőtt is, de ez nem baj, mert a Michael mágikus dallamai alatt elegánsan játszadozó gitár, a billentyűk és a kiváló refrén egyaránt a '80-as évek legszebb emlékeit idézik. A fajsúlyos záró ballada, az I'd Die For You szintén kiemelkedő, de érdekes a Valerie (The Truth Is In Your Eyes) is, ami nemcsak a női neves címben, hanem felépítésében, dallamvilágában, gitár-billentyű összjátékában is egyértelműen és leplezetlenül a klasszikus Totóra üt.

Nem az évszázad AOR mesterműve a Streets Of Fire, de Kiskének semmi oka szégyenkezni vagy nem vállalni az itt hallható dalokat. Az első Place Vendome lemez talán egy fokkal erősebb volt, de panaszra most sincs ok, aki kedveli az ilyen típusú zenét, az garantáltan talál majd magának fogódzót ezen a második albumon is. Minőségi, míves dallamos rock korrekt dalokkal és egy óriási hanggal, se több, se kevesebb.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.