Shock!

Serj, Serj... Mit művelsz már megint, te Meg Nem Értett Művész? Volt neked egy remek zenekarod, ami talán túl sikeressé vált. Előjöttek az emberi, zenei problémák, ahogy az azon a szinten kivétel nélkül mindenkivel megesik. Aztán persze kitaláltad, hogy te szólókarrierbe kezdesz, mert belül feszít a mondanivaló. Ami nem is baj, szeretjük a hangodat: a te különleges egyéniséged miatt (is) annyira jellegzetes és szerethető a System Of a Down.

Persze, csináld csak a saját dolgodat, 2007-ben megmutattad, hogy van még benned kraft, bár az Elect The Deadre azért jó szívvel is csak 3-4 igazán jó dal került fel. És azt a néhányat is azért kedveltük, mert annyira hasonlítani akart az anyazenekarodra. Persze neked ez nem volt elég, szimfonikus formában a világra szabadítottad még egyszer, pedig tudhatnád, hogy a rockzene és a klasszikus zene kényszerű pároztatása manapság már ritkán okoz orgazmust bárki számára. Giccset produkáltál, és paródiába fulladt az áriázásod. És ezt most még tovább fokozod, nagyon meg akarod mutatni, hogy mi az igazi Mélyművészet. Előre beharangoztad, hogy ilyet még senki soha, eklektikus lesz és formabontó, és ettől mindenki térdre fog esni azonnal.

Tényleg az. Eklektikus. És formabontó. És térdre estünk. A röhögéstől. Mert az Imperfect Harmonies rettenetes az elejétől a végéig. Serj, neked nincsenek határaid. Mert megmutatod, miképp lehet korlátok nélkül, vérhamisan vernyákolni stúdiólemezen. Elképzelni nem tudom, milyen indíttatásból hagytad mindezt rajta a végleges lemezanyagon, miért nem lépett senki a lábujjadra, hátha attól rácsúszik a kínjában sivító egérre hasonlító hangod a helyes ösvényre. Miért nem volt valaki akaratosabb nálad, hogy letörölje a kezdő zenekartól is vérciki áriázást, és nem énekeltette fel veled újra a kínos részeket? Serj, neked tényleg benőtte a füledet a moha? Először még röhögtem rajtad. Most már inkább sajnállak.

Esküszöm, szeretem a populáris dolgokat, a nyolcvanas évek buta diszkózenéit is rajongásig imádom, viszont az, hogy ízlésrombolóan ostoba szimfonikus betétekre rátüctücölnek, arról csak a klasszikusok diszkóritmusban nevű – lassan feledésbe merülő – műsorszünet kitöltő jutott az eszembe. Nem, az nem művészet, ha egymástól totálisan eltérő zenei motívumokat három percen belül, valami megfejthetetlen koncepció mentén összefűzöl. Az ebéd sem attól lesz jó, ha a szakács találomra beledobálja a lábosba az épp keze ügyébe kerülő hozzávalókat.

Megrészegültél az egykori világsikertől, attól, hogy bármit megtehettél, de azok az idők elmúltak. Túl sokáig a szart nem lehet lenyomni az emberek torkán, mert előbb-utóbb gyorsan visszajön. De inkább előbb. Még azt a kevés értékelhető pillanatot is elrontottad, aminek hallatán még felsejlett a halvány remény bennem, hogy valami önkontrollod mégis maradt, ám még azokba a dalokba is belepasszíroztál olyan momentumokat, ami miatt képtelen vagyok komolyan venni egy másodpercet is a Műből.

Dicséretesen ügyeltél arra, hogy a bookletet famentes papírból gyártsák, megteheted, csakhogy hiába szép a körítés, ha itt most nincsenek Dalok, és emlékezetes pillanatok is csupán azért, mert ennyire kritikán alulit nagy névtől viszonylag rég hallhattunk. Ha már elfogyott belőled a rockandroll, védd inkább az állatokat, mentsd a gorillákat és a bálnákat, úgyis rájuk fér, de hagyd abba az éneklést.

Egy dolgot mégis tökéletesen megalkottál. Az album címet. Bár az alcímet lefelejtetted: Az Önkontroll Totális Hiánya.