Shock!

Maximum Cavalera, No Surprise. Vannak lelkek, akik már belefáradtak a csodavárásba, és az éppen soros léleklégy-zümmögéstől inkább az arcidegük kezd begörcsölni, nem a nyakizmuk, mondván: kezd unalmassá válni az újítás hiánya, a hanyagul odalökött gyártósor aktuális terméke, és az albumok óta tartó monotonitás. A másik oldalon pedig ott bólogatnak azok, akiket a mélyértelmezés egy cseppet sem izgat, ellenben egy koszos szombat este igenis szeretik beleüvölteni a söröskorsóba Max portugálosba pácolt hortobágy-felsői akcentusát magukévá téve, hogy „Gladiétor, Gladiétor!".

Jómagam ez utóbbi falkába tartozom. Nem állítom, hogy lepadlózok a vudu mester Dosztojevszkijt lealázó mélységű szövegeitől (valljuk be, ennyire primitív mondanivalóval és fogalmazási képességgel itthon még egy teszkógazdaságos kommunikációs szakról is egy nap után vágnák ki), de ami a zenét illeti, vígan pancsolok a jól felmelegített riffzsírban.

A Soulfly nyolcadik albuma nem fog világot váltani, ám a műfajba sziklaszilárdan beágyazódott Cavalera-építmény így is újabb réteg betonnal gazdagodott. Egyfőnökös bandáról lévén szó, talán ne kérjük számon, ha egy Soulfly album már megint cavalerásan szól. Igaz, új kísérőként üdvözölhetjük a cachaça metal hörpintésekor Tony Campos (időnként hallhatatlan) basszerállatot, valamint David Kinkade dobmonstert. Előbbi nem sok vizet zavar a cukornád-párlat összhatásában, utóbbi játéka azonban igenis hozott frissességet az Omen album egyszerűbb aromája után.

A jó előre beharangozott, thrashbe-groove-ba oltott death pára főként az anyag első részében csapódik ki fülünk poharára és poharunk fülére, s már a második tételben, a költői című World Scumban elég domináns ízt ad bevezetésképpen. (A dal szövegét próbáljuk meg nem értelmezni, nagy szívességet teszünk ezzel magunknak, egyben megúszunk egy kínos történelmi közhelyparádét is.) Max – hogy már az elején tisztázza morcosságát – segítségül hívta Travis Ryan torkát a jobb sorsra érdemes Cattle Decapitationből – ebben az esetben jól választott, a nóta vastagsága tényleg markánsabb lett az átlagnál. Kinkade közben szétüti az agyát, egyébként a szokásos Soulfly-riffeket és legyecskés pengetéseket kapjuk. Az Intervention folytatja a brutálisnak kikiáltott sort, stílusosan felejthető szerzemény, de sebaj, mert negyedikként máris jön a csúcsfavorit, a mindent lealázó, az utolérhetetlen Gladiator, amit – nem lehet elégszer hangsúlyozni – Gladiétornak kell ejteni, legalábbis ha portugálangolhortobágyipálinkás jókedvünkben vagyunk – s miért ne lennénk? Olyan tempóban és lehengerlő módon szól a nóta, hogy csak csettinteni lehet a szegecses ostorral. Pörgősre technikázott szóló, deathben fetrengő verze, slágerrefrén (Gladiétor, muhaha), fejszétcsapós dobgyilkolás és old school feeling – van itt minden, amitől bika lesz egy dal, s az ember a boldog aranykorban érezheti magát.

Unalmas albumoknál általában az ötödik dal környékén szoktam kényelmetlenül érezni magam – jelen esetben elmaradt a kétségbeesés. A Legions sem hoz semmi újat, de amíg szépen pofán húz egy óriási pöröllyel, részemről a fuckyeah menet. A belassult szóló kifejezetten ötletes, a helyenként metallicás (a zenekarként funkcionáló Metallicára gondolok, nem az üzleti vállalkozásra) hangulatfoszlányokért pedig külön pont jár. Ez utóbbi annyira működött, hogy a vadulás-tengerbe még a The Day That Never Comes egyik gyorsra reszelt gitártémáját is sikerült néhány másodpercre beszuszakolni.

Bár a Kinkade diktálta tempó az album egészén meghatározó marad, zeneileg a vicces című American Steeltől fordul át az anyag az igazi cavalerás hangzáshoz. Vérbő thrash nóta klasszikus darálással, szepus, tücsökciripelős-pengetős aládolgozással és lezárással megbolondítva. A Redemption Of Man By Godban Dez Fafara teszi tiszteletét – még most is azon tépelődöm, hogy vajon miért. Pluszt nem sokat ad a dologhoz, ellenben sikerült elérni, hogy a szám felejthető kakukktojás legyen, a bő nyállal mikrofonba kiabált durcás mucsaiskodás ellenére. A nóta talán egyetlen erénye a végére illesztett lassú témavonaglás, amely egyszerűsége ellenére is nyújt némi felüdülést.

A Treachery thrash-zúzdája, logikusan összetákolt szerkezete és pazar szólója után igazi unikum a Plata O Plomo, amely nyelvi és zenei szempontból is a Sepultura legszebb időszakába kalauzol már az első pillanattól kezdve, egyben veszett erősen rávilágít arra, mitől is lett az egykori brazil kiscsávóból a világ egyik legjobb metal-hergelője. Az akusztikus gitár behozatala a tonnás riffek közé nem új ötlet, de még most is telitalálat, a szám lezárását pedig még a nagy Antonio Banderas is kalaplengetve üdvözölné, már ami a temperamentumos hangulatot illeti. Nálam itt vége is lehetett volna az albumnak, de még tizenhárom percnyi agyöklözés várt rám két nótára bontva, nem beszélve a bónuszos verzió három ráadásáról. Mert megérdemlem. A Chains a maga több mint hét percével és kidolgozottságával ismét az egyszerűség híveit kényezteti, a szó legnemesebb értelmében. Szinte üvölt a dalról, hogy lekvározás-dzsemmelés közben kenték fel a tracklistára, de ezzel sincsen semmi problémám, ameddig úgy dörren, ahogyan ez, nem beszélve arról a pusztításról, amit a negyedik perc tájékán követ el a négy zsivány. Korrekt munka, szépségesen hosszú hörgéssel megfejelve, igazi sörömzene. Az album zárótételén (Revengeance) a Cavalera-rokonság is odaveri magát – teljesen feleslegesen. Kicsi Ricsi és Kicsi Igor egy jókora blöffszámban parádéznak, amelynek sok köze nincs az albumhoz, inkább olyan „írjunkegynótáthogynekikisjólegyenmáritten" érzése van tőle az embernek. Felejthető, sőt, kötelezően felejtendő anyag. Ha választhatnék, inkább a bónuszként odadörzsölt Bastardot raktam volna a helyére, hogy elmebeteg cifrázásával keretbe foglalja az anyagot. A Soulfly VIII lebegős-hegedűs dallamgyönyöréért pedig külön hála: éves katarzis kipipálva, kérnék még egy sört.

Lehet, hogy közhelyalbum született, de eszem ágában sincs belekötni, miután ezeknek a közhelyeknek a zömét maga a csimbókfejű Mester alkalmazza a legötletesebben a történelem hajnala óta. Hogy unalmasan cavalerás? Igen. És ez a legjobb benne. Egyébként jelenjen csak meg az új AC/DC. Kapnak majd a pofájukra, amiért negyven éve ugyanazt a három témát variálják.