Bár már jó néhány hónapja megjelent ez év egyik legfontosabb hazai lemeze, talán nem árt megnézni, mivel állt elő a modern metal honi vezető bandája egy olyan EP-t követően, amely azért némileg megosztotta a rajongótábort. Nekem ugyan a Contradictions is nagyon tetszett a lovagmetalos-betéttel és a valódi feldolgozással együtt (Pataky Attila külön megköszönheti zenéje megismertetését néhány új korosztállyal), de abból nem lehetett előre kitalálni, milyen ízekkel, színekkel, hangulatokkal tölt majd meg egy teljes lemezt a Subscribe.
A változatosság biztosítása és a meghökkentés szándéka maradt, sőt, úgy érzem, korábban talán még sosem sikerült ennyire bizarr, sokszínű albumot összehozniuk. Egy Subscribe lemezt nyilván nem lehet egy-két hallgatással kiismerni, így szükség lehet kapaszkodókra, amik közül meglepő módon nem is a mostanra már mindenki által kívülről fújt Álomtégla a legfogósabb, hanem a Bitter Boundary névre keresztelt, 5 percbe foglalt tökéletesség. A legtöbb zenekar örülhet, ha karrierje során akár csak egy ilyen számot sikerül összehoznia: a gyönyörűen beillesztett, picit a Fair To Midlandet idéző zongorafutamok és a kiverhetetlen „What is in the air...." refrén maradandó hatása szerintem agyi CT vizsgálatokkal is simán kimutatható elváltozást okoz mindenkinél. Bravúros feladat lehetett megoldani a billentyűs hangszerek beolvasztását a már eleve sem éppen szellős Subscribe-hangzásba, ennek sikere szerintem a lemez egyik legnagyobb erénye. Cséry Zoli az álmodozósan kezdődő, majd szépen beinduló Books For The Dyslexic-ben is roppant ízlésesen zongorázik, majd egy rövidebb progmetalos szintiszólóval rögtön más hangulatot is hoz.
A finomabb pillanatok mellett a mérleg másik felét az olyan vadabb tételek adják, mint az Orchitis vagy az Anxiety.. Act II & III, amelyek természetesen hozzák a jólismert subis őrületet. A trilógia harmadik fele nekem különösen bejön, viszont a második rész azzal a swinges leállós résszel kevésbé talált be... Persze a srácoknak eszük ágában sincs bárki elvárásainak megfelelni, és ez így is van jól. Azért elmondom, hogy a Hammonddal alátámasztott, jazzes leállós középrészű Ringside Seatet nem érzem az életmű legerősebb pillanatai közé tartozónak, és a záró Gay Rodeo Mr. Bungle-hangulatú agymenése hallatán sem fogott el a vágy, hogy még sokszor átéljem ezt...
Viszont amiért csakis maximális dicséret járhat, az az egyfajta zongora-uralta prelűdként szolgáló Miles Away után következő, majd 8 perces Between Heaven And Her. Gondolom, nem véletlenül lett a lemez utolsó előtti száma, hiszen egy ilyen fajsúlyú tétel itt érvényesülhet a legjobban: az elmélkedős, katartikus szerzeményt hatásában, erejében kizárólag az utolsó Tool lemez kétrészes magnum opusához, a Wings For Marie-hez tudnám hasonlítani. A Bitter Boundary mellett ez a Bookmarks másik igazi csúcspontja.
Bár nem érzem úgy, hogy a Subscribe-nak sikerült volna maradéktalanul megtalálnia az egyensúlyt a komolyság és a könnyedség, illetve a keményebb és a lágyak részek között, és igazság szerint most először vannak náluk olyan számok, ahol késztetést érzek a skippelésre, a lemez legerősebb percei valószínűleg még sokáig fogva tartanak majd, ezért jár a közel maximális pontszám.
Hozzászólások