Soha nem értettem a michigani The Black Dahlia Murder körüli zajos hozsannázás miértjét. Adva van egy idestova kilenc éve működő deathcore brigád, akik gyakorlatilag indulásuk óta játsszák ugyanazokat az unalomig ismételt death/metalcore sablonokat, amelyek az évezredfordulón még újdonságnak számíthattak.
Persze az is igaz, hogy legelső, Unhallowed lemezükkel még volt is valami mondanivalójuk a kemény zenére épp rákapó tizenévesek számára, a sorozatos önismétlés, amely a stílus többi művelőjére is jellemzővé vált, viszont egyáltalán nem tett jót a csapatnak. Talán ennek az önmagába való belefásulásnak is köszönhető, hogy a szóban forgó irányzat oly hamar ki is fulladt, mivel híján volt az igazán innovatív és merész zenészeknek. S bár a TBDM-t a stílus krémjéhez csapják sokan, ez mostanra szinte semmit se jelent.
Már csak azért is furcsa negyedik lemezük viszonylag meleg fogadtatása az online sajtóban, mert a Deflorate a muzikális érdektelenség mintaszobra is lehetne. Bejáratott név ide vagy oda, az öt amerikai csak berozsdásodott puskával puffogtat, amellyel nemigen lehet már célba találni. A legutóbbi Cannibal Corpse dvd-n is felbukkanó banda ezúttal (is) biztosra kívánt menni, ezért összedobtak itt nekünk tíz deathcore szerzeményt, a szokásos témákkal, riffekkel és harmóniákkal. Az előző lemez óta az egyik gitárosi poszton még csere is történt, John Kempainen helyére érkezett Ryan Knight, de hogy az új mű ezért lett e szürkébb elődjénél, azt nehéz lenne megmondani, viszont tény, hogy szólókból ezúttal jóval kevesebbet kapunk, mint utóbb, és még azok is ötlettelenek. Ugyanakkor meg kell hagyni, hogy a harmóniák terén valóban kiemelkedik az Eschbach/Knight gitárduó, persze szigorúan deathcore/metalcore vonalon. A tömzsi Trevor Stmad is hozza a jól megszokott hörgés+rikácsolás kombóit, bár ezúttal talán nem megy le olyan mélységekbe, mint a Nocturnalon. Szövegeire viszont ezúttal is jellemző a humor és a morbiditás fura házasítása, ami mára védjegyévé vált. A dalok tempóiért és váltásaiért felelős Shannon Lucas dobos és Ryan Williams basszer sem merészkedik ismeretlen vizekre, minden egyes lépésüket a jól megszabott keretek között ötölték ki.
A hangzás elég kásás, ami főként a gitároknál zavaró, bár a dob egész jól szól, s mintha még a basszust is jobban lehetne hallani ezúttal. A borító pedig, nos, olyan amilyen, de ebben a TBDM sohase volt kiemelkedő. Többször is nekiveselkedtem a Deflorate-nek, hátha pusztán csak idő kérdése és beérik, de a varázslat csak elmaradt. Nem tudom, a srácok ott az óceán másik felén még meddig kívánnak újrahasznosított alapanyagokból építkezni, és egy, a születése pillanatában kiégetté vált irányzat megfáradt zászlóvivőiként ténykedni, de nyilvánvalóan válaszút elé érkeztek, hogy továbblépnek, vagy elbuknak.
