Shock!

A Unisonic első lemeze mindenképpen kiemelt megjelenés, hiszen oly sok év után itt hallható végre egy teljes albumon újfent együtt Kiske és Hansen, Hansen és Kiske, Michael és Kai, Kai és Michael, szóval ŐK KETTEN, akik a '80-as években oly sokat tettek annak érdekében, hogy később az európai heavy metal zenekaroknak legyen mit játszaniuk. Valahol kissé bizarr is, micsoda felfokozott várakozás előzte meg ezt az anyagot, hiszen a két egykori Helloween arc annak idején mindössze három évig, két album erejéig zenélt közösen a német heavy metalosoknál. Az ember utólag is ledöbben, micsoda máig látszó árnyékot vet az a bizonyos két Keeper Of The Seven Keys lemez...

Az ugyanakkor vicces, amikor itt-ott Kiske és Hansen projektjeként emlegetik a bandát, miközben a Unisonic koncepciója a Pink Cream 69-ból ismert Dennis Ward – Kosta Zafiriou ritmusszekció agyából pattant ki. Konkrétabban ezúttal is a producerguruként is működő Ward győzte meg az igen egzaltált, kiszámíthatatlan Kiskét, hogy csatlakozzon a csapathoz, miután a két Place Vendome albumon oly gyümölcsözően tudtak együtt dolgozni. Emellett eredetileg csak a svájci Mandy Meyer (lásd még Asia, Katmandu, Gotthard) gitározott volna a formációban, Kai Hansen utolsóként, elsősorban már Michael javaslatára csatlakozott a többiekhez, és ugyan dalszerzőként végül nagyon alaposan belefolyt a munkálatokba, a zenei irányítást azért távolról sem vette át.

Mindezt azért érzem fontosnak külön kiemelni így elöljáróban, mert ha olyan jellegzetes kétlábdobos, sodró tempójú, himnikus európai power/speed metalra áhítoznál a Unisonictól, ami helyből értelmetlenné teszi a mostani, Michael Weikath és Andi Deris dominálta Helloween tevékenységét, keservesen csalódni fogsz. A zenekar remek érzékkel az album legmetalosabb felvételét, a szolidan priestes riffelésű cím- és névadó nyitónótát klipesítette meg, ez azonban nem igazán jellemzi a produkciót. Magyarán szólva sokkal inkább hard rock ez a lemez, mintsem metal, és összességében bizony még Kai jelenléte ellenére is közelebb áll a Pink Cream 69 vagy akár a Place Vendome világához, mint a klasszikus Helloweenéhez. Ez persze csak akkor lenne baj, ha a zenekar a bundesliga-frizurás, farmermellényes, magasszárú edzőcipős Helloween-nosztalgiára építve kampányolna az interjúkban, ők azonban – különös tekintettel a metal kifejezés hallatán gyakorlatilag bő két évtizede epét hányó Kiskére – mindenütt azt hangsúlyozzák, hogy ennek a sztorinak semmi köze ahhoz a sztorihoz. Ami ugye amúgy is „a tale that wasn't right", mint tudjuk...

Mint az a fentiekből is lejön, amennyiben hat I Want Outot és hat Save Ust szerettél volna hallani az anyagon, óhatatlanul is csalódni fogsz. Ha viszont képes vagy túllépni azon, hogy az öt metal veterán nem kívánt visszautazni 1987-be, és nem köpködsz a dallamosabb hard rock zenék hallatán, jó esély mutatkozik arra, hogy bejön majd a lemez. Ennek nagyon egyszerű oka van: a minőséggel nem lehet vitatkozni. Távolról sem megy csodaszámba a Unisonic debütálása, egy pillanatig sem érzem úgy, hogy szuperlatívuszokban kellene róla szólnom, de Wardék egy dinamikus hangzású, kellően változatos albumot tettek le az asztalra többnyire jó dalokkal. Azért nem akarok túl sokat lovagolni azon, hogy itt-ott közepesebb szerzemények is akadnak, mert az album fő erőssége igazából ezeket is eladja. És most magáról Kiskéről beszélek, aki lehet akármilyen betonfejű vallási fanatikus, de a hangja – szinte csodaszámba menően – gyakorlatilag semmit sem kopott a '80-as évek vége óta. Ahogy hallgatom, amint szárnyal a riffek fölött, komolyan vérzik a szívem, mikre pazarolta bő egy évtizeden át ezeket a fantasztikus képességeket... Mondhat Michael akármit zenei önkifejezésről, művészi szabadságról meg a metal skatulya hermetikus zártságáról, a hangja akkor is ebben a rockos környezetben érvényesül a legjobban, nem pedig a szólólemezek zavaros dagályában vagy a Supared-féle viccekben.

Ahogy mondtam, a dalok alapvetően inkább hard rockos, mint metalos hangvételűek: a dinamikusan robbanó, tényleg ízig-vérig odavágós nyitás után érkező Souls Alive már egyértelműen PC69-os húrokat penget, a Kai által jegyzett Never Too Late azonban még messzebbre megy, ez ugyanis egy hamisítatlan rock'n'roll téma, csak a refrénben figyel be az a bizonyos összekeverhetetlenül hansenes dallamvilág. A Never Change Me ugyanezt az iskolát képviseli, ami azért is érdekes, mert ez is egyszemélyes Kai nóta, és kissé bizony bizarr is ilyen habos formában hallani a védjegyszerű fordulatokat. Olyannyira, hogy nekem ezek nem is igazán jönnek be... Hansen harmadik szólóban leszállított témája, a King For A Day lényegesen jobban tetszik klasszikus amerikai AOR feelinget árasztó verzéivel és begyorsulós, kiváló szólóbetétjével, a refrén azonban itt is lehetne izmosabb. A kísérletezősebb témák közül egyértelműen az I've Tried jön be leginkább, ahol mintha csak a U2 és az INXS ülne nászt a Pink Cream 69-nal. Amilyen furcsán hat ez leírva, annyira hangulatos a valóságban... Ami pedig a maradékot illeti, az leginkább pozitív kicsengésű, dallamgazdag hard rock kiugróan erős pillanatokkal (Renegade, My Sanctuary) és jól hallgatható, de nem annyira érdekes darabokkal (Star Rider, We Rise). Meg persze szépen hangszerelt balladát is írtak No One Ever Sees Me címmel, ahol Kiske ismét zseniálisan hozza magát.

Kíváncsian várom, milyen reakciókat vált majd ki a közönségből a Unisonic albuma, de az elég biztosnak tűnik, hogy az öt muzsikus halálosan komolyan gondolja a csapatot. Mivel Kiske ma is valóságos kincs, Kai pedig az utóbbi évtizedben fokozatosan egyre rosszabb Gamma Ray lemezeket gyártott, különösebben nem is tudom bánni ezt az egészet, és drukkolok nekik. Ha helloweenes zenére áhítozol, továbbra sem tudok jobbat ajánlani a felhozatalból az igazi Helloween bivalyerősre sikerült legutóbbi albumánál, de lágyabb vizeken a Unisonic sztori is teljesen életképesnek tűnik. A katarzis egyelőre elmaradt, de az irány egyértelműen jó.