Shock!

Az előzenekarokról ezúttal is sikeresen lemaradtam, amiért nem tudok eléggé bocsánatot kérni, de hát ez van. Mivel a Cannibal Corpse turnémenedzsere lemondta az előre leszervezett összes interjút, sajnos arról sem tudok beszámolni, érződik-e Corpsegrinder szagán, hogy a komplett turnét egy farmerben nyomja végig, és sajnos Alex Webstertől sem sikerült megkérdezni, hogy a Butchered At Birth idején megfordult-e a fejében, hogy 2007-ben is zsúfolásig telt klubokban fog-e nyomulni a bandával, az azonban bizonyos, hogy a világ egyik legismertebb death metal csapatának immáron sokadik budapesti jelenése ezúttal is több volt, mint pusztító.

A zenekar, amit annak idején a fanatikusokon kívül senki sem vett komolyan a belezős szövegek miatt, mára a metal színtér biztosan működő, állandó intézményévé vált, a tagok képességeit és hangszeres tudását senki sem vitatja, és a tavalyi Kill lemezzel is ékesen bizonyították, hogy ezen a vonalon kevés párjuk akad. Ennek megfelelően az A38 kellemesen meg is telt az érdeklődőkkel, lett légyen szó akár kopaszodó, szétfakult Obituary és Suffocation pólókban feszítő ős-death metalosokról, akár teljesen konszolidált fejű arcokról, akikről az életben nem mondanám meg, hogy egyáltalán tudják, mi fán terem a Cannibal Corpse.

Alex Websterék intenzitása nemcsak lemezen, hanem koncerten is legendás, és amit nyújtottak, abban még készakarva sem lehetett volna hibát találni: kijöttek, belecsaptak az Unleashing The Bloodthirstybe, és onnantól kezdve egyszerűen nem volt megállás, megették reggelire a közönséget. Szünet nélkül jöttek a régebbi és újabb Cannibal Corpse klasszikusok, az ember pedig nem is tudta, mire figyeljen igazán. A zenekar kapcsán általában mindenki a beteges szövegvilágot jegyzi meg először, pedig amit ezek a muzsikusok nyújtanak, az bizony nemcsak death metal szinten kiemelkedő. Paul Mazurkiewicz például olyan keményen és atombiztosan hozta az ütemeket a lassabb, ízes pörgetésekkel teli aprításoktól kezdve a térd- és könyökgyilkos grind tempókig, hogy simán ki merem jelenteni: vastagon ott van a súlyos zenék ütőseinek élvonalában.

Ugyanígy Pat O’Brien és a visszatért tékozló fiú, Rob Barrett összjátéka is mesteri volt, nem is beszélve Alex Webster überfeszes basszusalapjairól. Maguk a zenészek nem mozogtak sokat, inkább csak a „Death” feliratú pólót viselő, tényleg szakadt és ápolatlan benyomást keltő Corpsegrinder mászkált hibbantan fel-alá két bugyborékoló hörgés és fékevesztett ordítás között, de nem is volt hiányérzetem emiatt, mert tényleg elementáris volt az a hangorkán, ami lejött a színpadról. A hajón mindig élvezhető a hangzás, amiben szerencsére most sem volt hiba – az ilyen típusú zene élőben eleve csak a tökéleteshez közeli sounddal működik – , ráadásul nemcsak tisztán, arányosan és súlyosan szóltak, hanem kellően hangosan is.

A Corpse nagyjából munkásságának legjaván szaladt végig ezen a szép péntek estén: az I Cum Blood, a Fucked With A Knife, a Born In A Casket, a Pit Of Zombies, a Devoured By Vermin és a többi gyűlöletbomba egyaránt aratott. Nem tudok mást mondani, ezek a dalok egyszerűen kiállták az idők próbáját, dacára a tiltásoknak, az ellenkampányoknak, a pereknek, az előttük tornyosuló akadályoknak. Sokan temették (…) az együttest Chris Barnes távozása után, sokan féltek attól, hogy Jack Owen nélkül is annyi nekik, de alaptalanul: innen senki sem hiányzik, mi több, a Kill szerzeményei kivétel nélkül a csúcspontok közé tartoztak, de még ezekre is sikerült gombot varrni a záró Hammer Smashed Face – Stripped, Raped And Strangled kettőssel. Itt szabályszerűen remegett az egész hajó. A banda ezután rezzenéstelen arccal – valamint egy „Keep support death metal!” felszólítással – levonult a színpadról, és nem is jöttek vissza ráadást nyomni, ami nálam mindig jó pont az „úgyis-mindenki-tudja-hogy-győztes-arccal-visszajövünk” típusú kötelező húzásokkal szemben.

A Cannibal Corpse nagy volt ezen az estén: ízléstelenek, csatakosak, erőszakosak, koszosak, de átkozottul tudnak zenélni és magasról tesznek mindenre, lassan két évtizede csak a saját útjukat járják. Amíg léteznek, ennek a bandának mindig lesz létjogosultsága és tábora.

Fotó: Valentin Szilvia