Shock!

Ha az ember szombaton is dolgozik, nyilvánvaló, hogy lekési az (amúgy is totálisan ismeretlen) előzenekart, így a Diablóról csupán annyit tudtam meg a helyszínen, hogy nem vesztettem semmit. Mondjuk simán azt hittem, még el sem kezdődött a beengedés, olyan sor kígyózott a Syma Csarnok előtt, de kiderült, csupán a csarnok saját emberei voltak túlzottan elővigyázatosak az ellenőrzésnél, engem is olyan alapossággal vizsgált meg egy női biztonsági alkalmazott, mintha legalábbis potenciális terrorista lennék, akinek az a hobbija, hogy koncertekre miniatűr atombombát próbál becsempészni. Jó, nyilván, a már nem túl szomjas fiataloknál előforduló kisebb és nagyobb bicskák inkább maradjanak kint, minthogy valaki óhatatlanul galibát okozzon.

Korrekt méretű színpad, hang- és fénytechnika terpeszkedett a csarnok egyik végében, nem titok, hogy a Cannibal Corpse neve vonzott mágnesként erre a koncertre, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy mi fog történni az elkövetkezendő 40-50 percben. Nyilván nem sok ez az idő, de aki már látott Corpse koncertet, tisztában lehet vele, hogy teljesen mindegy, hány percnyit kapunk ebből a zenéből, az intenzitás végig ugyanaz marad. Gyakorlatilag egy kompakt energiabombát (mi mást) kaptunk ismét, akárcsak a hajón. Valószínűleg ők is érzik, hogy az előző, Kill album mennyire jól sikerült, mert a két nyitónótát rögtön arról válogatták.

Egy ilyen hosszú életutat megjárt csapatnál igencsak nehéz úgy összeállítani a műsort, hogy minden albumról beleférjen valami, három lemez ki is maradt a szórásból, de viszonylag korrekt koncertprogramot kaptunk. Persze egy olyan alapvetés, mint az annak idején az Ace Ventura által szélesebb körökben is elhíresült Hammer Smashed Face nem maradhatott ki, ám a legfrissebb lemezről is eljátszottak két dalt: a címadót, ami egy zseniális, bár pihenősre vett tempójú CC esszencia (biztos vagyok benne, hogy maradandó koncertnóta lesz), illetve a lemez nyitódalát, az előzőnél picit gyorsabb Priests Of Sodomot.

A zenekar látványvilágáról sem lehet túl sokat elmondani, főleg ha már láttad őket: George Corpsegrinder Fisher kontrolládára tett lábbal bugyborog, pihenésképpen pedig amúgy sem túl vékony nyakát vastagítja tovább. A gitárosok orra is csak akkor látszik ki, ha éppen hátrafelé csapják a hajukat, Paul Mazurkiewicz pedig szokásos vicsorgásaival fűszerezi dobolását. Nem kifejezetten az a csapat, ami a látvánnyal adja el magát, itt a pőre energia az, ami miatt bármikor szívesen megnézem őket. Tömény programjuk gyorsan véget is ért, a Stripped, Raped And Strangled után nem sokkal már a roadok pakolásztak a színpadon, aztán jött Alexi és a Children Of Bodom.

Nem mondanám magam potenciális COB rajongónak, az első pár lemezüket még úgy elhallgattam szódával, az utóbbi 2-3 elkerült valahogy, anno a 2006-os PeCsás bulijuk túl mély nyomot nem hagyott bennem, így egy kicsit szkeptikusan vártam a koncertet. Nem úgy hátam mögött a közönség, iszonyatos sikítozást csaptak a kiscsajok. Nos, változnak az ideálok, régen McCartney, ma Alexi vált ki heves gerjedelmeket a tinédzserekből.

A fények teljesen rendben voltak, a koncerten még falra, plafonra is vetítettek mindenféle szépséget, és bizony jólesett a plusz látvány. A zenekar abszolút energikusan pörögte végig a bulit, üresjárat, felesleges manírok és komolykodás nélkül vették meg a közönséget kilóra. Szkeptikusság ide vagy oda, a meggyőző, bár totálisan hatásvadász dalok egy pillanatra még engem is felbolygattak, és bár totálisan nem az én zeném, el kell ismerni, hogy nem véletlenül ennyire népszerűek, mindamellett, hogy a tökéletes rágógumi-metalt testesíti meg a COB.

Alexi annak ellenére, hogy nem túl snájdig, tényleg baromi jó gitáros és dalszerző, illetve színpadi jelenség, a zenekar többi tagja szinte teljesen láthatatlan maradt mellette, pedig ők sem csak egy helyben ácsorogtak. Mindamellett a Bodom számomra hosszú távon unalmas, a Corpse kiütéssel győzött, remélem mihamarabb viszontlátjuk őket főzenekarként.

További fotók:
Cannibal Corpse
Children Of Bodom