Shock!

A harmincasok - és a még idősebbek is - nyilván emlékeznek arra, hogy 1994-95 körül már-már trendinek számított a Dream Theaterre mint etalonra hivatkozni hangszeres játék, megszólalás stb. tekintetében, és persze nem kevés, ma már legendaszámba menő történetet hallottunk azon kevesektől, akik elcsípték az Awake turné valamelyik állomását. Nos, 2010-ben a Dream már kevesebbek számára jelent hasonló etalont (erről nem is annyira ők maguk tehetnek), viszont az vitathatatlan érdemük, hogy a nyilván addig is jelenlevő profizmus még jobban kihangsúlyozódott a rockszínpadokon az elmúlt másfél évtizedben. A rockot/metalt szerető közönség felnőttebb része végre túllépett azon, hogy valami ciki volt-e valaha avagy sem, és az éppen az említett időszakban olyan nagyon (szintén trendi módon) lesajnált hajbandák most már azoktól is megkapják az elismeréseket, akik alapvetően nem szeretik őket, de a zenére van rálátásuk.

És miért is e hosszas bevezető? Egyrészt mert hatásvadász vagyok, hehe, másrészt pedig nem is olyan régen ugye a Europe még metalos körökben is „nyálas”, „egyslágeres” zenekarnak számított, sőt ma is akadnak olyanok, akik halálosan komolyan gondolják ezt! Mert az egy dolog, hogy a felületes rádióhallgató még itt tart 2010-ben, de úgy gondolom, hogy aki az orránál tovább lát és alkalma nyílik megtekinteni akár csak egy koncertfelvételt (a Youtube korban ez már semmiből nem áll), annak vájtfülű adottságok nélkül is le kell essen, ha máshogy nem, utólag, hogy ez a banda nemcsak ma szól sokkal többről. Törzsolvasóink talán emlékeznek szinte napra pontosan három évvel ezelőtti bécsi tudósításomra, amelyben talán kicsit túlzóan istenítettem halálra a csapatot – nos, ezt most sem lesz könnyű megállni. Egész egyszerűen azért nem, mert amikor tátott szájjal bámultam a bulit, illetve amikor már úton voltunk hazafelé, nem nagyon tudtam értelmes dolgokat kinyögni. Az egyetlen gondolat, ami megfogalmazódott bennem, nem más, mint hogy nekem személy szerint 2010-ben a Europe jelenti azt az etalont, amit a DT kapcsán fentebb emlegettem. Gyanítom, nem vagyok egyedül...

Mivel Szlovákiában két koncert is volt és egyik sem Pozsonyban, kicsit kezdek párhuzamot érezni azzal a korszakkal (1991), amikor nálunk volt négy Deep Purple buli. Még a szocreál sportcsarnok is stimmelt Eperjesen (ruhatár NEM volt, minek is az télen?), gondolom, Nyíregyházán és Szombathelyen is hasonlóban játszottak Blackmore-ék. Az egyetlen és nagyon fontos különbség az, hogy nálunk nem sokkal ezután sosem látott mélységekbe süllyedt a zenei kultúra, „Cseszkó” mindkét utódállamában pedig most kezd igazán virágozni a rockzene („természetesen” a cseheknél is két buli volt). Noha biztató jelek nálunk is mutatkoznak, ha össze is jött volna a magyar dátum, útiköltséggel együtt is jobban jártunk volna anyagilag a szlovák túrával. Szerencsére az időjárás pont azon az egy napon nem indított ellenünk hadjáratot, simán tudtunk haladni visszafelé is, pedig Miskolc után úttalan utak vezetnek Kassáig (Eperjesre szerencsére már pálya). Őszintén szólva amiatt is aggódtam kicsit, hogy a hó miatt lefújnak pár fellépést, de nemhogy fennakadás nem volt, a kezdést is csontra nyolc órára tették. Szerencsére ez nem volt meglepő, mert már 2007-ben is nyugdíjas időpontban indult a műsor, ez persze nekünk, messziről érkezetteknek sem akkor, sem ezúttal nem okozott gondot, mindenesetre klubbulikhoz szokott szervezetünknek kicsit furcsa volt már tíz előtt hazafelé tartani.

De ha nyugdíjas életmód szükségeltetik ahhoz, hogy ilyen bulit nyomjanak a svédek, ám legyen! Ugyanis az első pillanattól fogva sütött a nem mindennapi profizmus a színpadról, a hangzás tökéletesen (és NEM fülsértően) csilingelt, és a műsorral sem nyúltak mellé a srácok még akkor sem, ha bizony ki-kimaradt pár alapkedvenc – a Sign Of The Times és a Yesterday’s News hiánya különösen érzékenyen érintett, de hát ugye kellett a hely többek között az új nótáknak is. Ebből szám szerint ötöt kaptunk: a nyilvánvaló Last Look nyitás (bármennyire is nem tűnik jó ötletnek papíron egy lassú súlyossággal indítani) beledöngölt a földbe; a Superstitious után érkező, hasonlóan ősrockos Gonna Get Ready nagyon feelingesre sikerült; kellemesen elandalított a New Love In Town a végefelé (főleg hogy nem is nagyon számítottam rá); de a ráadást nyitó, mindent lezúzó The Beast és különösen a Europe egy újabb arcát megmutató progrockos No Stone Unturned is hatalmasat ütött.

Szóval ennyit a nosztalgiáról! Zseniális húzás volt a szokásos akusztikus Carrie kicserélése a hasonlóan áthangszerelt Prisoners In Paradise-ra (máshol viszont pont a Carrie-t nyomták), de az új dalok mellett nekem John Norum szólója (benne utolsó szólólemeze, az Optimus címadója) és az abból kibontakozó Prisoners lemezes Seventh Sign volt a csúcspont. A Got To Have Faith-t mondjuk hiányoltam a ráadásból, simán elfért volna a Beast mellé „a” nagy sláger előtt (vagy talán érdemes lett volna a Beast-et az elején elsütni), de így is csaknem 100 percet töltött a színpadon a banda. Ami a Final Countdownt illeti, minden agyonjátszás ellenére megint baromi nagyot szólt, és talán mintha nem is lett volna akkora a kontraszt ezen dal és a többi fogadtatása között – sőt, az Open Your Heart sokkal nagyobb ovációt is kapott, fene tudja, talán „Csebe” ez is nagy sláger volt anno. Egyszóval: hiányérzet egy szál se, legszívesebben mentem volna a cimborákkal másnap Trnavába is, sőt, mint utólag kiderült, talán bele is fért volna. Akármennyire is nyűgösen viseltem volna a csütörtöki sűrű munkanapot, utólag picit azért megbántam, hogy mégsem csatlakoztam...