A legendáknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy megismételhetetlenek. Éppen emiatt ha hosszú évekkel a fénykor után netán nekiállnak levest melegíteni (szebben mondva: új fejezetet kezdeni), sokan még akkor is állandóan a régi dolgokat emlegetik majd, ha történetesen mindenki a helyén van a hőskorszakból. Még nehezebb a helyzet, amennyiben utóbbi feltétel nem teljesül, hiszen ilyenkor még a némiképp módosított név sem tudja befogni a fanyalgók száját. Még akkor sem, ha egyébként a produkció zeneileg egy szemmel sem kevesebb, mint amit az eredeti összeállítás adni tudna.
A német Burdenről lemaradtam, a kaliforniai Waxy viszont elég meggyőző volt, még ha eredetinek nem is nevezném őket elég tipikus, jammelős stoneres rockjukkal. A zenéről a kötelező Kyuss mellett leginkább a Queens Of The Stone Age és a Led Zeppelin ugrott be, és külön jó pont, hogy a figurák széteffektezett borulás helyett tényleg dalokban gondolkodtak. Azt persze nem állítom, hogy ne létezne még ezer és egy ehhez hasonló formáció szerte a világon, de itt tökéletesen betöltötték a szerepüket, láthatóan a szépen gyülekező közönség is fogta az adást. Az persze már más kérdés, hogy másnap hányuknak jutott eszébe alaposabban is utánanézni a csapat dolgainak...
időpont:
2011. március 20. |
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok |
Neked hogy tetszett?
|
Nem véletlenül emlegettem az imént a legenda státuszból adódó nehézségeket. A Kyuss esetében a fentiek mellett még az is tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a stoner rock alapbanda nem leszállóágba lépett underground hősként vagy ami még rosszabb, kifakult sztárként hagyta abba pályafutását, hanem ereje teljében, a hegycsúcsra vezető úton felfelé, amikor még mindenki azt szajkózta velük kapcsolatban, hogy akár ők is lehetnek a következő nagy durranás. Vajon meg lehet-e felelni azoknak az elvárásoknak, amiket egy ilyen előtörténet támaszt? Természetesen nem. Megoldaná-e a dilemmát, ha egykori társaival együtt a fedélzeten csücsülne Josh Homme gitáros is, aki azóta ténylegesen is rocksztár lett a Queens Of The Stone Age-dzsel? Biztos akad, aki bőszen rávágja, hogy igen, de szerintem a válasz itt is nemleges. A Kyuss életművére olyan mitikus patina rakódott az elmúlt több mint másfél évtizedben, hogy ha a banda egy '93-as buliját ragadnánk ki időből-térből, majd helyeznénk át a PeCsa színpadára joshostul, mindenestül, akkor is garantáltan akadnának olyanok, akik szájat húzogatva azt mondanák: ez így már csak lélektelen hakni. John Garcia, Nick Oliveri és Brant Björk nyilván tisztában vannak ezzel, és éppen ezért használják Homme nélkül inkább a Kyuss Lives! nevet. Ha azonban valaki a zenéért jött el ezen a vasárnap estén a Petőfi Csarnokba, és nem abban reménykedett, hogy varázsütésre ismét visszaváltozik tizenhat-tizennyolc-huszonegy vagy akármennyi évessé, amikor nyálcsorgatva hallgatta otthon vagy suliba menet a Thumbot meg a Green Machine-t, az szerintem megkapta, amit akart.
Mint a fentiekből is kiolvasható, nekem tetszett a koncert. Nem, nem fogalmazok pontosan: nekem nagyon tetszett a koncert, aminek egyetlen oka van, ez pedig annyi, hogy mocsok jól zenéltek. Tény és való, hogy az amúgy joviális Garcia szólhatott volna többet is a közönséghez, mert így csak és kizárólag a dalok beszéltek helyette. Tény és való, hogy a hibbant tekintetű, enyhén sittes fazonú Nick Oliveri nem anyaszült meztelenül lépett színpadra, mint annak idején néhanapján a Queens Of The Stone Age-dzsel, hanem kifejezetten disztingváltan viselkedett. Josh Homme pedig valóban nem tart az egykori cimborákkal, mert hülye lenne otthagyni egy mainstream sikersztorit némi kis nosztalgiázás kedvéért lényegesen kisebb helyeken annál, mint amikhez az utóbbi években hozzászokott. Az ő hiánya miatt oszlanak meg a vélemények arról, mi is tulajdonképpen ez a Kyuss Lives! formáció. Ez tényleg fogas kérdés, de szerintem egy Ozzyból, Geezer Butlerből, Bill Wardból meg egy ismeretlen gitárosból álló bandát sem lehetne pusztán annyival elintézni, hogy tribute. És valahogy az összes nyertes mosollyal megejtett „á, gyerekek, ez csak tribute, szánalmas hakni az egész!" legyintés azonnal semmivé foszlik, amikor élőben megszólal a Gardenia és benne minden idők egyik leghatalmasabb riffszörnyetege. Ettől ugyanis az ember 2011-ben is úgy érzi, hogy itt bizony valami különleges történik.
Mivel a Kyuss esetében tényleg generációs bandáról van szó, nem meglepő, hogy minden egyes dalt óriási felhördülés kísért a szellős kétharmadházas nézőtéren, a hangulat végig a tetőfokon táncolt, és ehhez bizony nem volt szükség semmi extra körítésre, csak a zenére. (Mindenféle zöld rásegítők azért akadtak odalent, valamelyik irányból szinte folyamatosan áradt a jellegzetes szag, de hát ez már csak ilyen.) A Kyuss nótáinak erejét éppen az igazolja a legfényesebben, hogy habár lemezen rengetegszer hallottam a dalokat, élőben még így is mellbe tudtak vágni az egyes részletek. Különösen jó példa volt erre a One Inch Man, ahol egyenesen katartikussá fokozódott, amint eljuttatták a dalt a végkifejletig. A megjelentek legalább 90 százalékával egyetemben sajnos soha életemben nem láthattam az eredeti csapatot, de kétlem, hogy ezt a dalt meg lehet szólaltatni ennél hatásosabban. Akár ott van Josh, akár nincs...
Ha már megint itt tartunk, a tagok közül nyilván az új gitáros, Bruno Fevery személye jelentette a nagy kérdőjelet. A többieknél valamivel fiatalabb, fekete hajú srác a színpadi show-t tekintve ugyanúgy nem volt aktív, mint ahogy társai sem, kissé magába borulva gitározott, játékára azonban nem lehetett panasz, pedig nem kis űrt kellett betöltenie. Nyilván nem hangról hangra, de az eredeti változatok szellemiségéhez hűen, ízlésesen hozta Josh halhatatlan riffjeit és a szólókat is. Ami a Kyuss hangzásképében kiemelt szerepet játszó basszusgitárt illeti, zeneileg Scott Reeder talán jobb megfejtés lehetett volna, mint Oliveri, de nem azért, mert utóbbi nem tölti be tökéletesen a szerepét, hanem mert Scott annyira kivételes tehetség. Ha azonban ezt félreteszem, a tébolyult grimaszokat vágó Nick is tízpontosan hozta a halhatatlanul búgó témákat Branttel karöltve, aki igazi okleveles hippiként kavart hátul a dobokon. Én is azt hittem előzetesen, hogy Oliveri kissé intenzívebben veszi majd ki a részét a színpadi showból, de ha nem, hát nem... Ez a feladat inkább Garciára hárult volna, ő azonban nem egy Dee Snider-féle rock'n'roll vadállat, inkább csak elismerően bólogat a közönség felé, járkál, cigizget, mosolyog. Talán ha összesen három mondatot szólt az egész koncert alatt, a hangja azonban koncerten is fantasztikus, hátborzongatóan hozta az őserejű dallamokat, amik annak idején úgy beitták magukat a bőrünk alá. Ami a hangzást illeti, a hátsó fertályon kicsit túlvezérelten szóltak a mélyek, baloldalt, az első harmadban viszont már-már közelítette a CD minőséget a megszólalás.
Külön rokonszenves volt, hogy nem feledkeztek meg az ...And The Circus Leaves Town lemez dalairól, noha azon már csak John szerepelt a három alaparc közül: a már említett One Inch Man mellett az El Rodeo és a ráadásban elnyomott kolosszális Spaceship Landing is a buli abszolút csúcspontjai közé tartoztak. A nagyjából korrekt best of műsort hozó (Hurricane, Thumb, Odyssey, Asteroid, Conan Troutman, Supa Scoopa And Mighty Scoop, Whitewater, 100° és társaik) szűk másfél óra természetesen nem is zárulhatott mással, mint a második visszajövetelt követően elővezetett Green Machine-nel, azt azonban sokaknak még ezután is nehezére esett elhinniük, hogy nem játszották a Demon Cleanert. Utóbbi hiányát jobban belegondolva én sem nagyon tudom mire vélni. Kábé mintha a Black Sabbath kihagyná a műsorból az Iron Mant vagy a War Pigset...
Nem a látványos előadásmód vagy a körítés, hanem egyedül a zene igazolta ezen az estén a Kyuss életművének kivételességét, márpedig ez a banda éppen attól volt annyira különleges a '90-es évek első felében, mert csak ezzel törődtek. Sőt, éppen azért szálltak ki idő előtt, a sokkal nagyobb sikerek küszöbén, mert úgy érezték, nincs több érdemi – azaz zenei – mondanivalójuk együtt... És mivel a méltó megemlékezéseket leszámítva a három régi arc közül azóta egyik sem váltotta aprópénzre a múltat, miért ne hihetnénk el nekik, hogy ismét élvezik ezt az egészet ennyi év után? Pláne, hogy az elkapott pillantásokból, összevigyorgásokból egyértelműen lejött, mennyire jól érzik magukat együtt a deszkákon.
A Kyussé tipikusan olyan zene, amit lélektelenül, haknizva egyszerűen nem lehetne ilyen minőségben megszólaltatni, szóval én azt mondom, a három régi haver és új társuk megnyerte a csatát Budapesten. Innentől kezdve már csak az érdekel, mire jutnak együtt, ha ismét nekiállnak dalokat írni. Ha létezhet Deep Purple Ritchie Blackmore nélkül, L.A. Guns Tracii Guns nélkül, Alice In Chains Layne Staley nélkül, ők miért ne érdemelnék meg ezt az esélyt egy új arccal Josh helyén?
Hozzászólások
Teljesen megvadultam, elszálltam! Lemorzsoltak a srácok :) Eddigi életem egyik legnagyobb élményét adták. Álmodni sem mertem, hogy valaha hallhatom tőlük élőben ezeket a számokat.
Josh mellett Brant volt a másik fő dalszerző, úgyhogy még akár valami jó is kisülhet belőle..:)