Shock!

Sokan felhúzták a szemöldöküket annak hallatán, hogy a Back II Black énekes hard rock projectje kapta meg a bemelegítő szerepet, és a koncert előtt nekem is csak jobbára anyósom kedveskedő megjegyzése jutott az eszembe az egészről, aki szerint Bebének „olyan jó kis puha nyaka van". Szerencsére Bebének nemcsak nyaka, de hangszálai is vannak, sőt, frontemberi rutinnak sincs híján, így ügyesen megbirkózott a gyarapodó közönség megszólításának cseppet sem hálás feladatával. Jó, elismerem, a Scorpions kazetta emlegetése, mint élete első megvásárolt hanghordozója először ugyan cseppet túlzásnak tűnt, de mivel a Bebe & The Change teljesen jól nyomta a Van Halen, Jovi, Extreme feldolgozásokat, semmi okom kételkedni a valódi hard rockos elkötelezettségben.

Bebe látható lelkesedéssel énekelt és mozgott, a Jump alatt a levegőben végrehajtott spárgája is megért saccra egy olyan 9.65 körüli pontszámot. A Word Up pedig hiába minden idők egyik leggyakrabban feldolgozott tétele, nekem nagyon jólesett, mint ahogyan a nosztalgikus set összes többi száma is – az egyetlen saját téma kivételével, ami elől viszont inkább gyorsan kislisszoltam a büfébe...

Gyakorlatilag teljesen megtelt aréna fogadta a legnagyobb német rockbandát, akik programjukkal még inkább biztosra mentek, mint két évvel ezelőtt. Bár ez kelthetett némi csalódást, ennek ellenére szerintem még a komoly elvárásokkal érkező fanatikusok sem távozhattak elégedetlenül. Lássuk, miért!

Setlist: 17 szám, plusz két hangszeres szóló mintegy 110 percben: ennél bizony általában jóval többet szoktak játszani. Az alapvetéseket szokás szerint sarokkövekként használó programból minden valamirevaló fan dalok hosszú listáját hiányolhatta; így én is borzasztóan örültem volna a Rhythm Of Love, a Coming Home vagy az Always Somewhere becsempészésének, a szerintem definitív Scorpions slágerek közé tartozó No One Like You-ról nem is beszélve. Az Uli Jon Roth-os lemezek, illetve a Humanity és az Unbreakable teljes mellőzése sajnos papírforma volt, mint ahogyan az is, hogy a műsort a három legnagyobb sláger zárta, ami előtt így a fütyülős szám rajongóinak még olyan atomtámadásokat is végig kellett hallgatnia, mint a Blackout vagy a Dynamite. Ez mind rendben is volt, és mivel a kedvenc Scorpi lemezemről, a Lovedrive-ról azért legalább három szám programon maradt, igazából csak a máshol ráadásként játszott When The Smoke Is Going Down elbliccelése miatt voltam kissé morcos.

Hangzás: egy ilyen arénakoncerten 10 különböző helyen ülő/álló néző 8 különböző élményt kap látványilag és hangzásilag is. Nálam jól szólt az adás, és a 63 éves Klaus Meine hangjával kapcsolatban sem éreztem semmilyen problémát; sőt, egyenesen lenyűgöző volt, ahogyan a Still Loving You vagy a Dynamite fülhártya-repesztő magasait hozta (függetlenül attól, hogy volt-e rásegítés a hangján). Viszont Gorbacsov kedvenc rockénekesének van azért egy gyenge pontja...

Akcentus: ...sajnos, hiába a több évtizedes siker abban a műfajban, ahol a Beatles és a KISS nyelvén lehet csak igazán érvényesülni, Klausnak a Still Loving You csillagászati összegre rúgó jogdíjából a mai napig nem sikerült kipengetnie egy tisztességes angoltanár (vagy ügyes plasztikai sebész...) díját, aki végre tehetett volna arról, hogy ne a „Deine meit" legyen az este leghúzósabb száma... Sajnos, Meine kiejtése élőben még sarkosabb, mint lemezen. Eszembe is jutott, hogy talán ez lehetett az egyik oka, hogy annak idején Amerikában nem ért el még ennél is nagyobb sikereket a banda... (Egy másik ok pedig valószínűleg az akkoriban Nikki Sixx és Joe Elliott kaliberű poszterarcok által meghatározott rocksztár-piac környékén keresendő...) Ezzel együtt Meine hétfői esti produkciójára egy szavam se lehet, még akkor sem, ha a legnagyobb show-t a zenekarból persze ezúttal sem ő nyújtotta...

Show: ..., hanem az időnként védjegyszerű cowboy-kalapot viselő, a Blackout alatt szokásos villa-szemüvegét hozó Rudolf Schenker, aki a körülöttem ülő MILF-ek reakciói alapján más szempontból is teljesen rendben volt. Pawel Maciwoda és Matthias Jabs is bemutattak időnként némi szolid mozgást meg előrejövetelt, utóbbi egy szólót is, ami azért nem tartozott az este csúcspontjai közé. Az igazi lendületet Rudi mellett James Kottak hozta, aki a '80-as évek végének Amerikájában biztos sok mindent magába szívott a showbiznisz rejtelmeiből, de az is lehet, hogy egykori sógorától, Tommy Lee-től is vett egy-két leckét e téren... Dobszólója is legalább annyira volt showman-iskola, mint zenészi teljesítmény, a klasszikus, jó kis szexista Scorpions borítókra épülő kisfilm a háttérben pedig végleg eladta a Kottak-Attacket. A látványelemek közül egyébként a Coast To Coast háttérvetítése sikerült különösen emlékezetesre, a fantasztikus hangulatú, utazós etűd abszolút ráerősített a hipnotikus riffelést szárnyaló, dallamos gitártémával feloldó instrumentális számra. Emellett a Big City Nights képei jelentettek plusz élményt, ezek ugyanis tökéletesen hozták a „Hannover Cowboys Menni Tokió" feelinget, ami valahol a Scorpions sikertörténetét is jól összefoglalja.

Hangulat: Az olyan korai '80-as évek-beli klasszikusok, mint a The Zoo vagy a Make it Real óhatatlanul felidézték az ember emlékeiben vagy legalábbis tudatalattijában azt a kort, amikor még Klaus Allofs vagy Kalle Rummenigge állt a Bundesliga góllövő-listájának élén, és az autobahnokon döngető E 21-es cápa-BMW-k anyósülésein (akkor még) alul-felül kócos, szőkésbarna lányok terpesztettek. Bár a legrosszabb dolog, ami egy számmal történhet, ha nagy sláger lesz belőle, a picit később született Still Loving You még így ezredjére is borzongató volt. A Wind Of Change pedig hiába a végképp túljátszott kategória, még a szám legnagyobb fikázói se tagadhatják kultúrtörténeti jelentőségét: tíz-tizenöt rádió nélkül eltöltött év pedig teljesen élvezhetővé teszi még a fütyülést is. A közönség egy jelentős része persze leginkább e két überballadára izgult fel, de aztán szerencsére megkaptuk még a Rock You Like Hurricane-t, ami mindenkit emlékeztethetett arra, hogy ez a banda azért nem csak a lírai témáknak köszönhetően jutott el idáig.

Akcentus ide, kiszámíthatóság oda, az este bizonyította, hogy minden idők egyik leghatalmasabb hard rock zenekara ma is lazán felveszi a versenyt a húsz-harminc évvel fiatalabb csapatokkal, és még totális biztonsági játékkal is képes nagy élményt nyújtani. Amennyiben Bebének sikerült dedikáltatnia élete első kazettáját, annak külön örülök.

Fotó: Mohai Balázs / MTI