Shock!

Régóta terveztük, még többet szenvedtünk rajta, de végül csak elkészült! Igaz, hogy a 21. század első évtizede már tavaly december 31-én befejeződött, azóta azonban az utolsó év termése is a helyére kerülhetett, így semmi akadálya nem volt annak, hogy végre összerakjuk az elmúlt tíz év szerintünk legjobb lemezeinek listáját. Előzetesen csupán pár megkötésben állapodtunk meg: 2001. január 1. és 2010. december 31. között megjelent albumokból kellett felsorolni húszat, egy zenekartól lehetőleg csak egyet, de ezen túlmenően bármi jöhetett bármilyen formában. Így aztán volt, aki rangsorolt és bőségesen kommentálta is, más csak ábécé- vagy időbeli sorrendbe szedte a favoritokat, de a lényeg, hogy végül elkészült: számunkra zeneileg elsődlegesen ezekről a lemezekről szólt az évtized, amikor ledőltek az ikertornyok, százezreket ölt meg a cunami, brutális recesszióba fordult a világgazdaság, és az internet segítségével minden és mindenki elérhetővé vált.

Valentin Szilvia

Draveczki-Ury Ádám

Nem feltétlenül akartam matematikai pontosságra törekedni ezzel a listával, de ahogy átnéztem az éves összesítéseimet, igazából rájöttem: akkor sem lennék nagy gondban, ha mindenáron szinkronban akarnék maradni velük. Itt-ott nyilván változtatnék rajtuk utólag, az élbolyban azonban gyakorlatilag csak egyszer eszközölnék cserét, ez pedig nem más, mint a 2008-as lista. Ott ugyanis oly sok várakozás és megannyi minősíthetetlen előzmény fényében még nem mertem abba a pozícióba sorolni minden idők legnagyobb fantomlemezét, amit igazából megérdemelt volna. Így, lassan három év távlatából azonban nem kérdés, hogy abban az évben a Chinese Democracynek kellett volna nálam a csúcsra kerülnie, és természetesen most is itt a helye ebben a húszasban. Ami pedig a többit illeti, egy teljes évtized terméséről legfeljebb elképesztő közhelyeket lehetne puffogtatni, főleg, hogy a szóban forgó időszakban még a korábbinál is sokkal gyorsabb lett körülöttünk minden. Így aztán ezúttal – szokásomtól eltérően – tényleg megspórolnám a szájtépést. A lényeg úgyis csak annyi, hogy jöhetett öröm vagy bánat, siker vagy bukás, nyugodt periódus vagy földrengéssorozat, a fenti zenék mindenhová elkísértek a 21. század első évtizedében. Nyilván fel tudnék még sorolni egy csomó másik kedvencet is, de ezek voltak a legfontosabbak számomra, és összességében nem hinném, hogy mondjuk 2021-ben nagyon más lemezek jutnak majd eszembe erről az időszakról.

Kiss Gábor

Nagy Andor

Használati utasítás:

Már akkor rögvest összeszartam magam, amikor rábólintottunk Timár Attila kollégánk javaslatára, miszerint kellene kreálni egy évtizedet átölelő – azaz 2001. január 1-től 2010. december 31-ig tartó időintervallumban kiadott lemezeket csatasorba állító - toplistát. Nem azért, mintha rossznak találtam volna az ötletet, hanem mert enyhén szólva is fázom a listázástól. Napokig kotlom rajta, nyolcvankétszer átírom azt a szerencsétlen felsorolást, aztán a legvégén meggondolom magam, és még egyszer utoljára összekutyulom az egészet. Mindezt pedig csak azért, hogy egy nappal később azért verjem a fejem a falba, hogy miféle elmezavar következtében hagyhattam le éppen az egyik kedvencemet. Tudtam jól, most is ez vár rám – és nem is kellett csalódnom.

Úgyhogy ezt a listát úgy tessék nézni, hogy én már most sem értek vele száz százalékosan egyet. Emellett – mint minden valamirevaló lista – teljesen szubjektív is, ezért aztán semmi értelme azon hőbörögni, hogy a fenébe nincs rajta sem Metallica, sem Guns, Pain Of Salvation vagy épp Soilwork, a régi nagyok közül meg Ozzy mester, a Motörhead, de még csak egy fránya Meshuggah vagy Nevermore sem (ráadásul tisztában vagyok vele, hogy ez utóbbi hiánya miatt prémiummegvonást fogok kapni a főnöktől, de hát ez van).

És volt még pár nagyon fontos szabály, amit saját magamnak állítottam fel:

1. Nincsenek magyar zenekarok. Erre azért volt szükség, mert hát előre megbeszéltük, hogy a lista 20 tagú legyen, és ezt a hazai versenyzőket is figyelembe véve egészen biztosan képtelen lettem volna betartani. A honiakat majd legközelebb.
2. Egy zenekartól csak egy lemez. Asszem, ezen nincs mit magyarázni, valahogy így tartom fairnek.
3. Jó lenne minden évből választani, de nem muszáj egyforma súllyal. Ez így is lett, aki figyelmesen lesi végig a listát, észreveheti, hogy az évtized nyitóéve enyhén szólva is túlreprezentált, de hát mit tegyek, ha 2001 ennyire baromi erős volt. Mit hagytam volna le, a Jane Doe-t, a Lateralust vagy a Toxicityt?!? Na ugye.

Lássuk hát akkor végre a listát, szoros ABC-rendben, mert itt aztán rangsorról tényleg szó sem lehetett!

AC/DC: Black Ice
Aki ismer engem, tudja, hogy az ausztrál ötös nálam egyetlen listáról sem hiányozhat. De most könnyű dolgom volt, az évtized visszatérőit tényleg lehetetlen lett volna lehagyni, pláne, hogy 2009-ben teljesült gyermekkori álmom, és végre élőben is láthattam a Young Műveket. A boogie örök és elpusztíthatatlan!

Alice In Chains: Black Gives Way To Blue
Ismét egy nagy visszatérő a személyes kedvencek közül, egy olyan remekművel és koncerttel, amik mindenkit meg kellett, hogy győzzenek arról, hogy akkor is lehet értelme folytatni, ha az egyik legfontosabb fogaskerék kihullik. R. I. P. Layne!

Anthrax: We've Come For You All
A visszatérők után egy nagy „lelépő". Scott Ianék utolsó stúdiólemeze már több, mint nyolcéves, és hát azóta ugye több minden történt velük, mint a Szomszédokban egy egész széria alatt. Ha minden igaz, épp mostanság kezdik végre összekapni magukat, de én bizony sosem fogom megbocsátani nekik, hogy elzavarták John Busht, aki természetesen ezen a lemezen is kiénekelte a lelkét.

The Black Crowes: Warpaint
A Robinson tesók is régi nagy hőseim, akik egy időre sajna elvesztették a talajt a lábuk alól. Aztán a Warpainttel némileg átfazonírozva ugyan, de ugyanakkora feelinggel támadtak, mint anno az első két album idején. Ezt ők is így gondolhatták, mivel nem sokkal később az egész lemezt kiadták élő változatban is.

Black Label Society: The Blessed Hellride
Idén végre-valahára tényleg Magyarországon köszönthettük kedvenc gitárhősömet, akitől az akusztikus lemezeket kicsit nehezebben veszi be ugyan a gyomrom, de az olyan mocskos gyöngyszemek, mint a Hellride, bizony még holtamban is meg fognak érinteni! És így legalább áttételesen (Stillborn) csak felkúszott Ozzy is a listára.

Cathedral: The Guessing Game
A doom metal nagy ágyúja, Lee Dorrian és csapata 2010-ben letette az asztalra azt a lemezt, amiért voltaképpen életre hívták a bandát. Összefoglaló jellegű mestermű született, és nem hiába énekelték az utolsó számban, hogy „What will the future bring?" Azóta tudjuk: semmit. De legalább a Cathedral tényleg a csúcson hagyta abba.

Clutch: Blast Tyrant
Egyik legnagyobb kedvencem minden kétséget kizáróan legremekebb, örökbecsű klasszikusa, melynek teljes címe amúgy ez: Blast Tyrant's Atlas Of The Invisible World Including Illustrations Of Strange Beasts And Phantoms. A könnyebbség miatt most hívjuk őket stonernek, de igazából abszolút bekategorizálhatatlan, amit a marylandi négyes művel lemezről-lemezre. Mostanság kicsit elmentek ugyan a blues rock irányába, de azt is hasonló színvonalon művelik, viszont ha csak egy lemezt ajánlhatnék tőlük, ez lenne az.

Converge: Jane Doe
Stílusirányzatok jönnek és mennek – ennek a közhelynek tán nincs is jobb példája a metalcore-nál. Viszont ne feledjük el, hogy a Converge igazából nem is az, és ezt az egészet még akkor kezdte, amikor a dolog létre sem jött – nem mellékesen mindenki másnál jobban is művelték –, és hát minden idők egyik legzaklatottabb és legkínzóbb lemezének nyilván a listámon a helye.

Crowbar: Sonic Excess In Its Purest Form
Megmondom őszintén, ennél a lemeznél rezgett a legjobban a léc, de aztán meghallgattam századszorra a The Lasting Dose-t, és egy csapásra eldőlt a dolog: itt a helyük. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy Kirk Windstein az elkötelezettség és a kitartás szavak szinonimája is lehetne.

Deftones: Deftones
A nu metal hullám egyetlen valamirevaló túlélője, egy pillanatra sem jutott eszembe beírni helyettük a magát morális válságba juttató Kornt. Nem mondom, hogy Chino Moreno komáék kizárólag hibátlan mesterműveket vágtak hozzánk a 2000-es években, de a saját magukról elnevezett korong bizony az.

Down: II: A Bustle In Your Hedgerow
2002-ben – hét kemény évvel a NOLA után – visszatért a Down, és legyalult mindent és mindenkit. Van még kérdés? Na jó, vitatott lemez lett a II, annyi szent, néhány hallgatást tőlem is megkövetelt, de azóta teljes mellszélességgel vallom: ha minden valószínűség szerint nem is lesz olyan klasszikus, mint a debüt, sokkal szegényebb lenne nála a rockertársadalom. Long Live The South!

Mastodon: Blood Mountain
A 2000-es évek egyik kihagyhatatlan újonca a szőrös és ronda georgiai négyes, minden kétséget kizáróan friss és tiszta vért pumpáltak a rendszerbe. Engem igazából a Blood Mountainnel kezdtek el levenni a lábamról Brent Hindsék, ezért aztán azzal is szerepelnek itt. A Hegyalján pedig ott voltak a Tisztelt Olvasók, ugye?!?

Queens Of The Stone Age: Songs For The Deaf
Az évtized rocksztárja a Kyuss egykori gitárosa, Josh Homme, erről pedig – Virág elvtárs szavaival – kár lenne vitát nyitni. Lehet, hogy az első két korong jobb egy fokkal, de az tuti, hogy a Songs-nál kerekebb és összetettebb lemezt soha nem készítettek, és már nem is nagyon fognak csinálni – pláne, hogy azóta eléggé tévútra futott a szekér. Itt pedig még Dave Grohl is bebizonyította, hogy még mindig rohadt jó rockdobos.

Rammstein: Mutter
Páran tuti megköpdösik a német indusztriális-militarista pirománok szerepeltetését, de ne hallgassunk rájuk! A tökéletes koncertbanda Anyja igenis egy perfekt lemez (nem csak) dühlevezetéshez, aminél még a sarkosnál sarkosabb német nyelv sem tud zavarni, ez pedig a legkevésbé sem jellemző rám.

Slayer: God Hates Us All
A Slayernek vitán felül szerepelnie kell itt is, és pont. Na és melyik volt Kerry Kingék legjobb lemeze az elmúlt évtizedben? Hát ez, és nincs is itt semmi további magyaráznivaló.

Slipknot: Iowa
A kilenc maszkos elmebeteg átfazonírozta a metalt a 2000-es évek fordulóján, azonban sokan mind a mai napig nem tudják eldönteni, hogy bazári szórakozást nyújtanak-e, vagy tényleg egy korszakos banda. Én hajlok az utóbbi felé, olyannyira, hogy nem hagytam le az Iowát sem innen. R. I. P. #2!

Spiritual Beggars: Demons
Mike Amott a világ egyik legjobb gitárosa, legalábbis szerintem. És a Beggars féle zene sokkal jobb, mint az Arch Enemy. Megint csak szerintem. A Demons pedig – ami végülis JB hattyúdala lett a bandával – annyira remek, mint a klasszikus Another Way To Shine óta nem sok minden, amit csináltak. Szerintem.

System Of A Down: Toxicity
A kettyós örmények a 2000-es évek legizgalmasabb bandáját hozták össze, a Toxicity pedig tényleg egy örökérvényű klasszikus. Bolond, változatos, kiszámíthatatlan, meglepő, zavarba ejtő – pont, mint az egész csapat. Kíváncsi leszek, sikerül-e végre visszatérniük.

Tool: Lateralus
A KEDVENC LEMEZEM.

Volbeat: Rock The Rebel/Metal The Devil
Ha a Mastodonról azt mondtam, hogy friss vért pumpált a rendszerbe, akkor nem is tudom, hogy Michael Poulsenékről mit írjak. A kigyúrt Elvis találkozik a zabos Johnny Cashhel egy lekoszhadt rockkocsmában, és nekiállnak súlyos rock and rollt játszani. Amitől még a halottaknak is jó kedve kerekedik.

Oravecz Zoltán

Pálinkás Vince

Bevallom, a kollégák közül utolsóként készültem el a már nem tegnap feldobott ötlet alapján összerakott évtized-listával. De ami késik, nem múlik: íme az elmúlt tíz év az én olvasatomban. A '90-es években bizony több fronton zajlott zenei forradalom, ami meglátásom szerint pont a 2000-es évtizedre tette sokkal nyitottabbá a zenehallgató társadalmat, és ma érvényesül legjobban az „élni és élni hagyni" elv. Ez legalábbis kívánatos, hiszen egy mai tinédzser a sokféle, teljesen eltérő stílusú rockzene hallgatása révén is nyitottságra és toleranciára hangolódik. Húsz tételt összeszedni az elmúlt tíz évből nem könnyű, de igyekeztem minden szóbajövő kategóriából szemezgetni: vannak egyezményes alapművek, úgynevezett „fontos" és meghatározó lemezek, akadnak megosztók, totál ismeretlenek és személyes szubjektív kedvencek is. Ahol nem tudtam egyet választani, ott „csaltam", de ha egy előadótól több lemez is szerepel, azok általában szervesen összetartoznak jelentőségüket tekintve. Van persze, ami kimaradt, ezekből párat megtalálhatunk majd a többiek listáin, némelyiket magam is szívesen beválasztottam volna, mások szerepeltetésével tisztes távolságból értek egyet (hiszen például azt, hogy mi számít meghatározónak, iránymutatónak, nem a személyes ízlés határozza meg). Mindeképpen szerettem volna magyar anyagot is a listéba tenni, úgy is, hogy nem vagyok a hazai színtér szakavatott ismerője, de azért sikerült beszuszakolni egyet. És a végefelé egy „kakukktojás" is akad: a Symphony X ötös lemeze 2000 végi, noha a megállapodás szerint 2001-től kezdve számítjuk az évtizedet. 1999-be viszont azért már én se nyúltam vissza, mert ha megteszem, rögtön lebukom!

Schmidt Péter

Meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult összeszedni a harmadik évezred első évtizedének úgymond legjobbjait. Körülbelül fél óra gondolkodás után kapásból összejött vagy hatvan albumcím, amelyek között igen erős fejtörést okozott szelektálni, főleg hogy megpróbáltam valahogy mindenféle általam kedvelt irányzat legkiválóbb lemezeit megjeleníteni a listában. Az úgynevezett objektivitás terén – tehát hogy az egyes korongokat afféle száraz szakmaiság, vagy netán a jelen és a jövő generációkra gyakorolt hatásuk, és ebbéli feltételezett vagy valós súlyuk alapján rangsorolgassam – voltaképpen csődöt is mondtam, úgyhogy fő fokmérőként maradt a jó öreg szubjektivitás, meg az érzelmek, a nosztalgia és a többi, cseppet sem korszerű szempont. Lényegében azon albumokat válogattam itt össze, amikhez ilyen vagy olyan (korántsem csak zenei) okokból kifolyólag az elmúlt évtizedben a legszorosabb kötődéseim alakultak ki, amik ezen életszakaszom – akár pozitív, akár negatív értelemben vett – kiemelkedő fontosságú periódusainak vagy eseményeinek voltak, ha úgy tetszik, aláfestő muzsikái. Ezek a zenék kísértek el az elmúlt tíz esztendő legnagyszerűbb és legsúlyosabb pillanataiban, és ezek azok, amik mindig is meg fognak mozdítani bennem valamit, ha megszólalnak a közelemben. Az alábbi lista sorrendisége az ABC-rendet tükrözi, egymáshoz képest rangsorolni ezeket a lemezeket - a fentiek miatt – képtelen volnék. Tehát:

Timár Attila