Hogy a black metal nem tűnt el teljesen a föld színéről az utóbbi majd' tíz esztendőben, azt többek között a norvég (ugyan milyen?) 1349-nek is köszönhetjük. 2000-es debütálásukkor még csak sejteni lehetett, hogy a tucat arcfestés és klisés megjelenés mögött valami ígéretes dolog készülődik. Aztán a harmadik, Beyond The Apocalypse, de még inkább a legutóbbi, Hellfire című lemezük nyomán azonnal a black metal krémjéhez csaptuk őket.
A rendkívül gyors és technikás pusztításokat párját ritkítóan tiszta hangzással prezentálták, ám arra talán még a legnyitottabb és minden furcsaságra felkészült rajongók se számíthattak, hogy ez a tornádósebességű formáció egyik pillanatról a másikra hirtelen irányt vált, méghozzá igen élesen.
Nagy tragédiára azonban nem kell számítani, sőt, ami azt illeti, új lemezével az 1349 nagyot lépett előre a karakteresedés útján, nem mintha már eddig se lehetett volna őket megkülönböztetni a tucat blacker hordák tömegétől. A Revelations egy egészen hideg, embertelen atmoszférájú monstrum, amely gépies zörejeivel, alattomosan settenkedő tempóival egészen sötét, a szó legszorosabb értelmében rideg hallgatnivaló, melyet a háromnegyed órás játékidő csak még tovább mélyít. De, amint félretesszük elvárásainkat, azonnal egy igen összetett és érdekes anyaggal találjuk szembe magunkat, amit leginkább az atmoszférikus, industrial black metal névvel lehetne jelölni. Itt a sebességnek szinte semmi jelentősége sincs, a régi idők 1349-ére emlékeztető tekerés igen ritka az albumon, de ahol felbukkan ilyesmi, ott jólesik hallani a morózus tételek között. Így például a Maggot Fetus... Teeth Like Thorns azon sebességmániás fanatikusoknak tartogathat kellemes perceket, akik visszasírják a Hellfire duzzadó dinamizmusát. Pedig máskülönben egyáltalán nem erőtlen a Revelations se, csak ezúttal a norvégok a másik oldaláról közelítették meg ugyanazt a gonoszt.
S valóban, a hét perces Uncreation vonszolós, kántálós mivoltával igen hatásos tud lenni, de a legvégén elővezetett begyorsulás is nagyon a helyén van. Az olyan darabok azonban, mint a beszédes című Misanthropy vagy a Solitude, egyenesen félelmetes tételek. Ambientnek is nevezhetőek ezek az igen kiábrándult életérzést sugalló dalok, de a lemez leggroteszkebb darabja mindenféleképp a záró At The Gate, amely valóban felkavaró, s leginkább az utóbbi Mayhem album roppant mélységű dolgaihoz fogható. Az 1349 legújabb alkotásával nem tett mást, mint teljesen lecsupaszította az egyébként is pőre black metalt, és feltárta, mi rejtőzködik a tornádó közepében.
Hozzászólások