Shock!

Sokszor, sok helyen felmerült már a kérdés, hogy vajon mely zenei megközelítés bizonyítja leginkább, hogy egy dal kivételesen jó. A stílusirányzat persze legalább ugyanannyira szubjektív dolog, mint ahogyan az is, hogy kinek melyik előadó vagy zenekar a kedvence, azonban abban szerintem nagyon sokan egyetértünk, hogy egy igazán jó dal szinte mindenféle zenei környezetben tud érvényesülni, legyen szó szimfonikus hangszerelésről, könyörtelen zúzdáról vagy végletekig lecsupaszított akusztikus gitárokról... Ha valami jó, az általában működik is. Norvégia első számú kulturális exportterméke, az a-ha legénysége is úgy gondolta, hogy dalaik jó eséllyel működni fognak akusztikus környezetben is.

Már csak azért is, mert a csapat már jó ideje valami hasonló szellemben gondolkodik, hiszen legutóbbi kiadványaikon (ugorjunk vissza mondjuk úgy tizenöt-húsz esztendőt) is egyre inkább letisztultabb, szellősebb és árnyaltabb jellegű irányt vettek. Morten Harket emocionális hangszíne pedig kimondottan jól is érvényesül ezekben a tipikus északi jellegű, melankolikus hangulatokban, amelyek drámaiságuk ellenére is nagyon hallgattatják magukat. S ahhoz képest, hogy a zenekar a szintipop egyik zászlóvivőjeként kezdte űzni az ipart, mára igencsak megkomolyodott úgy zeneileg, mint tartalmilag, ami nyilván egészséges fejlődés része is volt. Azonban nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy későbbi lemezeik is olyan üresjárat nélküli korongok voltak, mint a bemutatkozó Hunting High And Low vagy az azt követő Scoundrel Days. Az éjféli nap országában található Giskében, az idei nyári napfordulón (Szent Iván éjjelén) rögzített friss koncertlemez is többnyire azt bizonyítja, hogy a trió az ősidőkben írta legklasszikusabb nótáit.

Mondom ezt úgy, hogy nagyon szeretem a későbbi dolgaikat is, mégis, ahogyan a nagyobb koncertjeiken, úgy ebben a meghittebb környezetben is kiemelkednek a korai szerzemények, amelyekről tényleg csak szuperlatívuszokban érdemes beszélni. Lehet itt persze fújjolni, hogy pop meg nyál, de ki tud mostanában – stílustól függetlenül – olyan örökbecsű melódiákat összekalapálni, mint amilyen például a The Sun Always Shines On TV? Még ebben a természetesebb felfogásban is legalább akkorát üt, mint eredetiben, és az ember csak csodálkozik, hogy atyaég, mekkora melódia ez is. Paul Waaktaarnak és Mags Furuholmennek Norvégia legnagyobb dalszerzői között van a helye, ez nem is lehet vitatéma. A Stay On These Roads a másik mintapélda arra, miként lehet négy akkordból megindítóan szép balladát faragni ragacsos, mézesmázos romantika helyett. Morten hatalmas libabőröket okozó, bársonyos énekdallama pedig talán egyike a legkifejezőbbeknek itt a zenekar történetében. A dalt végigkísérő finom harmónia is szinte üvölt a nagyzenekari feldolgozásért, amit itt szerencsére meg is kapunk – igaz „csak" egy kellemesen megszólaló csellónak köszönhetően.

Szerencsére ebben a közegben az újabb keletű nóták is tökéletesen működnek, mint például a Foot Of The Mountain, a Forever Not Yours vagy akár a Summer Moved On, azonban amikor a mega-gigasláger Manhattan Skyline vagy a fájdalmasan szép Hunting High And Low felcsendül, még ezek a szintén tökéletes dalok is egy szempillantás alatt parkolópályára kerülnek. Utóbbi kettőben Morten hangja rendre el is csuklik néha, ami nem csoda, hiszen a túlfűtött érzelmeket sokszor szinte tapintani lehet, és e daloknak egyébként is minden rezdülését a zsigereiben érzi, aki kívülről fújja őket. A két vadiúj nóta mellett (This Is Our Home, A Break In The Clouds) az a-ha előtti demós korszakból is képviselteti magát egy szerzemény (Sox Of The Fox), de helyet kapott a lélek feneketlen mélységeiben vájkáló Memorial Beach, illetve a hatalmas kedvenc I've Been Losing You is. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a lebegős, gyönyörűen kibontakozó Dark Is the Night kimaradt, mert véleményem szerint a csapat egyik legkirályabb tétele.

Nyilván néhány pörgősebb darabbal fel is tudták volna dobni az este hangulatát (Cry Wolf, We're Looking For The Whales, Move To Memphis, Touchy), de itt inkább egy bensőségesebb (idő)utazás megteremtése volt a cél, amely végig vonul a zenekar életművén. Rajongóknak és kiirthatatlan dalok szerelmeseinek egyszer mindenképpen érdemes végig pörgetni.