„A doom a purgatórium" – kategorizált éppen egy évtizede Uj Péter a Wan2-ban elkövetett Nagy Stoner Enciklopédia már-már esszéista írásában. Az 1993-ban alakult San Francisco-i Acid King zenekarra már akkor is úgy hivatkozott az írás, mint a Black Sabbath, a Saint Vitus, a The Obsessed és Witchfinder General utáni doom-generáció egyik legfontosabb képviselője. A zenekar névadója is szimbolikus: egy Ricky Kasso nevű tinédzser drogdíler 1984-ben meszkalin hatása alatt tette el láb alól egy barátját, és Kasso beceneve volt a „savkirály". A Bay Areából származó hármas kimaradt a helyi thrash-mozgalomból, a zenekar elindítása óta a korai Black Sabbath hagyományai előtt tisztelegnek.
Az idei Middle Of Nowhere Center Of Everywhere már a zenekar nyolcadik nagylemeze. Felállásuk 2006 óta változatlan, de korábban megfordultak vagy közreműködtek náluk olyan underground doom-harcosok is, mint a Melvins és a Shrinebuilder dobosa, Dale Crover, vagy a The Obsessed és Goatsnake zenekarokban is megfordult Guy Pinhas basszusgitáros.
Az Intro utáni Silent Pictures már jelzi, hogy a közel negyedszázada megcélzott zenei irány egy tapodtat sem változott. Vánszorgós, sabbathista gitárrifek és tempók, valamint az Iommi által „levédett" tompa gitárhangzás uralkodik továbbra is. Rendkívül tradicionális a megközelítés és az egész produkció, talán az egyetlen különlegességet tényleg csak a frontharcos, Lori S. énekesnő/gitáros orgánuma jelenti, aki a morcos muzsika dacára végig dallamosan énekel - bár időnként tényleg úgy tűnik, mintha egy betépett kocsmatündér danolászna. Felesleges is kiemelni külön-külön dalokat, annyira egységes masszaként értelmezhető a 2015-ös Acid King dalfüzér.
Ugyanakkor tény, hogy amikor az eredendően is lassú, már percek óta vánszorgó témára egy még lassabb érkezik, időnként kivillan a piros lámpa, hogy most kellene valami vadabb, urambocsá' punk/hardcore-ízű témával feldobni az adott szerzeményt. Nagyon érdekes, hogy a súlyos, mocskos, kőegyszerű riffeléssel operáló Eyehategod vagy néhány hasonszőrű doom/sludge társa sokkal izgalmasabb tud lenni a tempók variálása révén, mint ez a lényegében végig konstans ütemet követő utazós, repülős muzsika. És éppen ez a legfőbb probléma: az Acid King annyira izgalommentes, mint a sarki kiskocsma, ahol jól elvagy, de már évek óta ugyanazokat az arcokat látod.
Éppen emiatt igazából csak fanatikusoknak ajánlom a lemezt, de mivel az Acid King következetesen és állhatatosan ápolja a Black Sabbath örökségét, valamint időnként tényleg nagyon hangulatos iparosmunkát tettek le az asztalra, legyen 7 pont. Főleg, hogy május 8-án a budapesti RoHAM Bárban celebrálnak misét az igazhitűek számára.
Hozzászólások
Hülye vagy fijam. Leülhetsz, megbuktál.
Örülök, hogy ilyen Tanítók élnek közöttünk...
"A Bay Areából származó hármas kimaradt a helyi thrash-mozgalomból, a zenekar elindítása óta a korai Black Sabbath hagyományai előtt tisztelegnek."
hát '93-ban nem volt annyira nehéz "kimaradni a mozgalomból", lévén hogy addigra véget ért a "mozgalom"
"Az idei Middle Of Nowhere Center Of Everywhere már a zenekar nyolcadik nagylemeze. "
spliteket, újrakiadásokat és videóklipeket is beleszámolva?
"Nagyon érdekes, hogy a súlyos, mocskos, kőegyszerű riffeléssel operáló Eyehategod vagy néhány hasonszőrű doom/sludge társa sokkal izgalmasabb tud lenni a tempók variálása révén, mint ez a lényegében végig konstans ütemet követő utazós, repülős muzsika."
azt is írhattad volna, hogy "a változatosabb zene változatosabb, mint ami nem változatos, és nekem az jobban tetszik". teljesen értelmetlen az eyehategodhoz hasonlítani, más irányzat.
alapvetően ez egy totálisan semmitmondó írás, ami megpróbálja a tájékozottság és az objektív hangnem látszatát kelteni, holott pont a tájékozottság hiányának őszinte bevallása tehetné a cikket legalább valamelyest tárgyilagossá. a sleepről hallottál? ha hallottál volna, akkor nem az eyehategoddal jössz, és nem ismételgeted végtelenítve, hogy black sabbath.
Lesz bizony. Sőt, lesz Atomic Bitchwax, Weedeater, Dopethrone, Sun & Sail Club és Monolord is. Hirtelenjében ennyi. :)
Az tényleg mocsok jó, ráadásul augusztusban fel is lépnek Budapesten.
A kritika végén felvetett gondolathoz: az tényleg igaz, hogy egy tempóban hömpölyögnek a szerzemények, de a riffek elég markánsak ahhoz, hogy az ember meg tudja különböztetni a számokat második-harmadik hallgatásra. Ráadásul az ének is többnyire érthető, ami szintén ezt erősíti. Legalábbis szerintem.
OFF: fasza lenne egy Saint Vitus a Klasszikushockb an.