Shock!

Még szintén tavalyi restancia ez a lemez. Igazából mindig az jut eszembe, hogy néha egyáltalán nem baj, ha az ember ül pár hónapot egy albumon, hiába fontos a viszonylagos gyorsaság és az, hogy mielőbb legyen recenzió valamiről. Az Act Of Defiance ugyanis furcsa zenekar, ahol felületes hallásra akár elismerősen is csettinthetnénk, mert nagyon okos, nagyon zenei a végeredmény, vagyis nehéz rajta fogást találni. Viszont hosszabb pihentetés után megint nekifutva csak az őszi véleményem erősödött meg: ez a csapat igazi „majdnem" kategóriás zenekar. Még azzal együtt is, hogy ez a második album egyértelműen erősebb a 2015-ös Birth And The Burial debütnél.

Aki esetleg nem emlékezne – nem lenne csoda... –, a továbbra is béna nevű formáció a Megadeth két ex-tagját, Chris Broderick gitárost és Shawn Drover dobost, illetve Matt Bachand basszert (a Shadows Fall ex-gitárosát) és Henry Derek Bonner énekest (Scar The Martyr) takarja. Az első lemez technikailag kifogástalan, komplexen durva, de azért itt-ott kellően dallamos metalt rejtett, stílusát tekintve ez az új pedig nagyjából annak a folytatása, amely – egészséges módon – egyszerre továbblépést is jelent. Nyilván benne van ebben az is, hogy miközben a bemutatkozást szinte kizárólagosan Broderick és Drover jegyezte szerzőként, itt már zenekari munkában születtek a dalok, szóval összességében sokszínűbb, kiérleltebb és valamivel színesebb is a végeredmény. Viszont hiába meggyőző zeneileg a cucc, igazából most sem hagy maga után mély nyomokat.

Csalóka egyébként a dolog, mert alapvetően kellemes hallgatni az anyagot, csak éppen kevésre emlékszel belőle, miután lement. Kétségtelenül többre, mint a Birth And The Burialből, viszont megint hiába akadnak mindenütt faszán elcsípett riffek, tempók, egyvégtében hallgatva továbbra is összefolynak a dalok, és emiatt kicsit fárasztó is a műsor. Talán az Overexposure című, harmadikként érkező számmal tudnám érzékeltetni, milyennek kellene lennie az egész anyagnak ahhoz, hogy lelkesebb legyek. Itt ugyanis végre nemcsak rutinszerűen bólogat az ember a villantós gitártémákra, hanem sikerült legyártani egy épkézláb refrént is, amit magaddal vihetsz és dúdolgathatsz. A középtempós The Talisman sem reménytelen eset, sőt, az egyik legbrutálisabb, alapriffjeit tekintve még némi Carcass-feelinget sem nélkülöző Molten Core is tetszetős darab. Ez ugyan pont nem dallamos, viszont van karaktere, saját arca – szintén csúcspont. De tetszik az Another Killing Spree is a maga lánctalpas, gonosz riffelésével. Összességében azt kell mondanom, hogy most még ezek a brutálisabb, erőszakosabb témák állnak nekik a legjobban, mégis az Overexposure-höz hasonló darabokból kellene még néhány a lemezre.

Az egyéni teljesítményeket nem akarom túlelemezni, nyilvánvalóan mindenki penge a hangszerén, még ha jellegzetesnek egyikük játékát sem nevezném. Broderick például boszorkányos képzettségű gitáros, aki technikailag mindent tud a hangszerről, de különösebb egyéniség vagy főleg lélek gyakorlatilag egy fikarcnyi sem rejlik a játékában, hiába darál le legalább egy pengetőt a húrokon minden egyes dalban. Hallhatóan Bonner is igyekezett rámenni a fogósabb, sokszínűbb előadásmódra, noha nem járt egyértelmű sikerrel – mentségére szolgáljon, ezekre a komplex, a hagyományos dalszerkezetekhez képest ide-oda kanyargó tételekre aligha könnyű megjegyezhető énektémákat gyártani. Viszont baromi jól szól az album, annyira, hogy igazságtalanság lenne nem megemlékezni róla külön.

És hogy mire is gondoltam, amikor azt írtam, hogy „majdnem" kategóriás banda az Act Of Defiance? Leginkább arra, hogy körülbelül egy paraszthajszálnyi hiányzik az igazán meggyőző eredményhez, mert ezek az arcok tényleg baromira tudnak zenélni, és ha csak ezt a részt nézzük, alapvetően tök ügyesen mondják fel a leckét. A forma tehát tökéletes, a tartalom azonban még ezzel együtt sem tud 49 percen át érdekfeszítő maradni. Viszont most már pozitívabb fényben látom a banda jövőjét: Broderickék mára kialakítottak maguknak egy jól körbelőhető hangzásvilágot, amiről néhol persze beugranak más nevek – akad itt Nevermore, Megadeth, Arch Enemy, Shadows Fall és még sok minden más –, viszont egyértelműen letisztázódott az irány. Most már tényleg csak markánsabb, karakteresebb dalokat kellene írniuk.