Shock!

Ugyan a Gojira mára egyértelműen a metal underground meghatározó csapatai közé küzdötte fel magát, nyomában mégsem igazán járnak honfitársak, azaz rajtuk kívül nem találni olyan francia csapatot, amely tartósan a figyelem középpontjában tudott volna maradni. Mindez igaz sajnos az Adagióra is: a Stéphan Forté gitáros és Franck Hermanny bőgős által alapított zenekar már lassan húsz éve mozog a színtéren és adja ki minőségi anyagait, komolyabb hullámokat eddig mégsem vertek fel. Pedig megérdemelnék.

A kezdeti, még David Readmannel felvett, leginkább talán neoklasszikusként definiálható anyagok világától mára szerencsére sikerült eléggé eltávolodniuk, méghozzá folyamatosan a metal színtér sötét oldala felé mozogva. A 2006-os Dominate, majd az azt három évvel követő Archangels In Black már egyértelműen súlyosabb, zaklatottabb és így természetszerűleg izgalmasabb is volt, mint az első két, kiemelkedőnek sajnos nem nevezhető anyag, utánuk viszont indokolatlanul hosszú szünet következett. Hét év telt el Adagio-lemez nélkül, júliusban viszont végre visszatértek, méghozzá azzal a Kelly Sundown Carpenterrel a mikrofon mögött, aki egyrészt a dark-prog muzsikák egyik legnagyobb ásza, másrészt pedig már 2007-ben is szerepelt az Adagióban egy olyan turnén, amelyre az akkori énekes, Gus Monsanto vízum-problémák miatt nem tudta elkísérni a zenekart. Ha pedig hallottad már Carpenter korábbi zenekarait (Darkology, Beyond Twilight stb.), illetve az Adagio sem totál ismeretlen előtted, akkor számodra sem lehet kérdéses, hogy ez a párosítás csakis nyerő lehet.

Ha viszont eddig kimaradt az Adagio- és/vagy Carpenter-élmény, akkor képzelj el egy igazán kiemelkedő, a legnagyobbakkal is simán egy lapon említhető frontember által felénekelt olyan lemezt, amin a Dream Theater-alapú, azaz a '70-es években gyökeredző progrockos hangulatoktól egészen a djentes szaggatásokig terjed a skála, mindezt pedig még nyakon is öntötték egy nagy adag, a bazári misztikumon jóval túlmutató, horrorfilmes, borzongató hangulattal. Hogy kicsit konkrétabb legyek: az HBO Carnivale sorozatának hangulatát idéző felvezető után berobbanó Subrahmanya (a háború hindu istene) első témái hallatán például önkéntelenül is fülig szalad az ember szája, miközben előbukik belőle a mágikus szó: „Meshuggah!" A thordendali szaggatáson aztán hamar túljutnak a dalban, hogy némi filmzenés borzongatás után érkezzen a nyaktörő refrén, a dal felépítése és hullámzó zenéje pedig tökéletesen jellemzi is a komplett lemezt. Jó döntés volt tehát, hogy 2016-ban az új felállás (Carpenter mellett a dobos Jerry Cardarelli és a hegedűs Mayline is új arc) bemutatkozásaként pont ezt hozták ki felvezetőnek. A lemez többi tétele ugyanis pontosan ugyanilyen eklektikus, összetett és izgalmas.

A szövegek alapján a dalokat egyfajta laza koncepció is összefűzi, a Life címre keresztelt korong tételeinek nagy része ugyanis a halál, az azutáni lét, a magány és az elmúlás témáival foglalkozik, a spirituális vonal pedig már csak a borító miatt is adja magát. A hihetetlenül igényes zene méltó társa a szintén minden igényt kielégítő grafikus megvalósítás. Már a borító is kifejezetten szép, a bookletben azonban emellé még minden egyes dal a saját hangulatához maximálisan illő, Travis Smith stílusát idéző saját festményt is kapott, melyek alapján egy örökérvényű prog-mestermű, a Psychotic Waltz Bleedingjének artworkje ugrik be.

Ugyan az egy órát alulról súroló Life korántsem nevezhető habkönnyű hallgatnivalónak, de az tuti, hogy egy gyenge pillanat sincs. A pontszám nem is lehet kevesebb a maximálisnál.