Shock!

Ha valahol, valaki underground bandákat emleget, az elsők között jut eszembe a gödöllői Aebsence neve. Na, ők aztán undergroundak a javából! Annyira azok, hogy a kifejezetten rájuk figyelő törzsközönségük kivételével a többség számára gyakorlatilag láthatatlanok a színtéren: egészen minimalista keretek között dolgoznak, átlagban évi egy koncertet adnak, és mindennek sajnálatosan logikus következményeként az újabb anyagaik fizikai formátumban már meg sem jelentek. Nem gondolom, hogy e – nem kevés eufemizmussal – kultikusnak nevezhető státusz kivívása volt a banda eredendő célja, alighanem egyszerűen így alakult, és igazából az underground legmélyebb bugyrainak emlegetése is csak egy olyan Aebsence-klisé, amit minden kritikában/beszámolóban elkerülhetetlenül el kell sütni velük kapcsolatban.

Lemezmegjelenések környékén rendre érezhető azért körülöttük némi felpezsdülés, a kisebb bandákra is figyelő szaksajtó pedig általában igyekszik is táplálni ezt az éppen feléledőben lévő lángot – elvégre pontosan ez a dolga. Az Aebsence-nek ugyanis megvan az a nehezen feledhető jó tulajdonsága, hogy azokkal is megszeretteti magát, akik éppenséggel nem is annyira vevők az általuk művelt stílusra. Ennek egyik oldala nyilván pont az előbb emlegetett, minden zeneipari szabályt kettéhugyozó hozzáállásuk, ennél azonban lényegesebb többet nyom a latba, hogy nagyjából senki más nem tudja úgy és azt, amit ők tudnak. A metál és a népzene formavilágát keresztezi a kvartett már hosszú évek óta, tanítani való érzékenységgel, mindenből pontosan annyit adagolva, amivel még pont megkerülik a sablonokat. Nem patikamérleggel, hanem érzéssel.

Csak remélni tudom, hogy most is lesznek, akik szűz füllel csodálkoznak rá a Sűrűre és az Aebsence világára, irigylem is őket ezért a megismételhetetlen élményért. Akik itt voltak már az előző lemez idején is, azokat különösebb meglepetés nem éri majd: maradtak a magyar nyelvű, búbánatverte dalszövegek és a furfangos ritmusképletek, a legutóbbihoz képest talán kicsit... nos, igen, sűrűbb formában, kellemesen toolzó (bocs) fifikával. Pontosan úgy, ahogy azt a keménymag (el)várja, és már csak ezért sem gondolom, hogy aki eddig szerette őket, azt most bármilyen tekintetben csalódás érhetné. A Hidasi Barnabást dicsérő megszólalás is remekül domborítja ki a banda erényeit, és persze nem kell aggódni, a komoly pánikot (nem) keltő bőgőscsere sem hozott minőségbeli lejtmenetet.

A végig egységesen anyagerős Sűrű nyolc dala között mindenki garantáltan fog új kedvencekre találni, (nyilván az elkerülhetetlen öregedés miatt) engem most a lassabb, méltóságteljesebb munkadarabok, például a 12 fáradt mozdulat és az Akinél az ördög vörös-fekete melankóliája kapott el igazán a lemez közepe táján, de se előtte, se utána nincs bennem késztetés léptetni a mutatványt. Ha pedig neked igazán csak a kézzelfogható valóságban léteznek a zenék, akkor azzal a jó hírrel tudok szolgálni, hogy a Sűrű nemrég CD-n is kijött végre, szóval ez sem lehet kifogás immár. Külön öröm, hogy az interjúk tanúsága szerint maga a zenekar is egészséges öniróniával, kesergés, másokra mutogatás nélkül áll hozzá saját múltjához és jelenéhez – ezen pályafutás legújabb fejezete mellé pedig az elkövetők és a megszólítottak is büszkén állhatnak be. A többit pedig, ahogy mindig, majd meglátjuk.