Shock!

Hát igen, egy Agnostic Front album esetén mindenki tudja, hogy mire számíthat: nagyívű, heroikus énekdallamokkal megspékelt, doomos riffelésre épülő AOR/progresszív metalra. Na jó, félre a hülyeséggel. Nem akarom megjátszani a nagy old school HC harcost, mivel egyrészt nagyon nem vagyok az, másrészt meg úgyis van belőlük épp elég. De azért a Frontot én is ismerem, és szépreményű ifjúként hallgattam is a korai anyagaikat. A '97-es visszatérésük óta azonban nulla mértékben követem áldásos tevékenységüket, és ennek okai közt szerepelnek az újabb keletű albumokat rendre lehúzó kritikák is.

Mindig úgy gondoltam, hogy az AF-nak köbö háromféle dala, albuma volt/van: egyfelől az originál NYHC darabok, amiket ugye lényegében ők találtak fel, persze sok más csapattal párhuzamosan - és amiket én legtöbbször baromira melldöngetősnek, meg néhol veszettül egysíkúnak tartottam. Mai füllel hallgatva már nem jön be a nagyon korai idők nyers, zajos (urambocsá' fos) hangzása sem. Lehet, hogy sokaknak ez jelenti a hardcore-t, de én szeretem, ha valami rendesen megdörren. Másrészt voltak a punkos/OI dalocskák, amiktől a legtöbbször egyszerűen behánytam. És harmadsorban mindig is jelen volt a Frontnál egy metalosabb megközelítés is, tisztább gitárhangzással, változatosabb tempókkal, és néha bizony még szólókra is ragadtatták magukat. (Ezek színvonalát hagyjuk.) Ez már sokkal inkább az én világom.

Fentiek miatt kíváncsi voltam rá, hogy ez az album vajh, milyen lehet. Meg már egy jó ideje egyáltalán nem hallgattam Frontot (mondjuk HC-t se nagyon), és egy kicsit már hiányzott is. Csak, hogy jó előre lelőjem a poént, a lemez bejön. Na, nem minden szám, meg pláne nem a szövegek, de az összkép egészen okés. Mondjuk két jó ómen is volt: egyrészt a korong címe (értem én az utalást: '92-es One Voice, ergo keményebb megközelítés miatt), másrészt meg az AF új kiadója a totál metalista Nuclear Blast lett. Ja, és nem elfelejteni az épp jelenleg tetőző metalcore hullámot sem (éllovasként ilyenekkel: Hatebreed, Unearth, God Forbid, Killswitch Engage)! A Hatebreed mondjuk képbe kerül azért is, mert az Another Voice társproducere ki más is lehetett volna, mint a mindenki által (túl) jól ismert Jamey Jasta. A hangzás azért jó bika lett, tényleg tiszta és nagyon súlyos, fémes. A vér old school arcok most lehet, hogy köpnek egy nagyot, de nekem ez akkor is bejön. Pluszpont jár érte.

Jamey Jasta egyébként vendégszerepel is (naná, majd kihagyja!), mégpedig a Peace címre hallgató, tíz pontos nótában, meg persze ott mutogat az erre készült klipben is. Szerintem ez a húzódal (szerintük is: első kislemez, első klip, pont az album aranymetszetében van), és ez bizony sokkal inkább new school, mint bármi más. Aztán a jó darabok inkább az album első felében vannak még: a kezdő Still Here, ami viszont egyértelműen old school, OI-os csordakórussal (Hate-Hate-Hate!!!), csak hülyén ér véget. A kettes All Is Not Forgotten a másik kedvencem a Peace mellett, jó kis gyorsulat, és - basszus! - rendesen riffel a gitár! A Fall Of The Parasite igazi punkos/HC-s gyorsasággal indít, de aztán visszább vesz a tempóból, jó darab ez is. A Pride.Faith.Respect - már ha jól értem - a DMS crew egykori tagjainak van dedikálva, bárkik is legyenek azok. Aztán jön a So Pure To Me, ami viszont valahogy nem jön be, pedig erre is van már klip, Freddy Cricien Öcskös is benne van, bár szerintem a dalban nincs. Le is vonok érte egy pontot. Aztán jön egy thrash metalos darab, a Dedication (még szóló is hallható benne!!!), és így tovább. Érdekes még a tipikus HC Take Me Back, mert ebben felsorol Roger Miret 1-2 általuk fontosnak tartott HC zenekart is (konkrétan: Cro-Mags, Warzone, Murphy's Law, Sick Of It All meg persze saját maguk). Jó még a záró címadó is, a többi meg leginkább "12 egy tucat". Mondjuk az mindenképpen pozitív, hogy tudják, mi a rend: a leghosszabb szám sincs 3 perces, tök sok a két perc alatti, az egész album meg szűk félóra. Hát igen, a HC zenekaroknak azért mindig volt önkritikájuk...

Most nézzük a fikázós részt: a szövegek rohadt szarok. Bocs, de ez van. Nekem ezek nem mondanak semmit, csupa-csupa ezerszer lerágott csont: tartsunk össze, megbaszhatja mindenki, aki ellenünk van, nekem az utca az életem, a HC az életünk, ezért élünk, ezért halunk... Folytassam? Mondjuk ebből a szempontból a csúcs az I Live It, ahol elhangzik ez a mondat: "You may take me out of the streets/But you can never take the streets out of me". Ja, csak hát ezt kb. negyven cikkben olvastam, és kb. húsz számban hallottam már eddig. Úgyhogy ezért akkora örömmel vonok le egy pontot, hogy ihaj. A másik szálka a fülemben meg maga a nagy Roger Miret, mert őt - most kell anyázni! - sosem csíptem. Az nem is érdekes, hogy énekhangja egy szál se, mert a HC-hoz nem kell, meg nem is volt neki. OK az is, hogy szöveget sem tud írni, mert ahhoz sem érthet mindenki, meg nekem ő agyilag sem tűnik túl jól bútorozottnak. De, hogy az elmúlt húsz év alatt ő az egyetlen az egész brigádban, aki semmit sem fejlődött, az már nem túl fain. A So Pure To Me-ben meg konkrétan olyan érzésem van, mintha Roger Bácsi tele pofával énekelt volna.

A végére kicsit lehúzós lett a kritika, ennek ellenére megismétlem: a lemez egyáltalán nem rossz, klasszul oda lehet illeszteni a régi albumok (mondjuk azért inkább a One Voice, mint a Victim In Pain) mellé. Eredetileg hetest akartam adni, de aztán az objektív énem belém rúgott egy nagyot, és azt mondta, hogy ne legyek már köcsög, és csak a HC stíluson belül, meg önmagukhoz képest viszonyítsak, és vonatkoztassak el a szövegektől is. Hát így lett nekem 8, de ez most egy nagyon-nagyon jóindulatú pontszám, és kicsit a korábbi anyagoknak is szól. Mert ennél már csinált sokkal jobbat is a Front. Igaz, sokkal rosszabbat is.