A Symphony X frontember Russell Allen és Jorn Lande első kooperációja a jelek szerint jó eredményeket hozott, hiszen ellenkező esetben aligha készült volna el a folytatás ennyire gyorsan, nem egészen két év után. Sejtésem sincs persze, eladott példányszám tekintetében mennyit jelenthet mindez manapság egy hasonló vonalú lemeznél. 20 ezer elkelt CD-t? 30 ezret? Többet aligha...
A Frontiersnek azonban a mellékelt ábra szerint megérte a dolog, így Magnus Karlsson gitáros-multihangszeres dalszerzőguru megint összehozhatott egy lemeznyi nótát a két énekes zseninek.
Látszólag kényelmes helyzetben vagyok, a recept ugyanis olyannyira nem változott, hogy akár szó szerint is megismételhetném most, amit 2 évvel ezelőtt írtam a The Battle-ről. Azt az anyagot kifejezetten sokat hallgattam, mert még ha úgy is gondoltam, hogy többet is ki lehetett volna hozni két ilyen kaliberű arc összeeresztéséből, ahhoz azért nem férhetett kétség, hogy a dalok tekintetében közel maximális teljesítmény született.
A The Revenge-dzsel kapcsolatban már óvatosabban kell fogalmaznom, mert a minőségbe itt sem lehet belekötni, de mégis olyan egy kicsit, mintha a The Battle-ről csináltak volna egy nem sokkal halványabb, de azért egyértelműen fakóbb másolatot. Habár az albumot a két nagy név hivatott eladni, azt azért mindannyian tudjuk, hogy ez igazából ugyanúgy Karlsson lemeze, mint ahogyan az előző is az volt. A Last Tribe, Starbreaker gitáros kiváló dalszerző és hangszerelő, aki baromira érzi ezt a jellegzetesen északi ízekkel telezsúfolt, itt-ott progos elemekkel felhízlalt, vastag hangzású melodikus metalt, de ezúttal mégis kevesebb az igazán karakteres, kiugró nóta, és főleg az album második felében szép számmal fordulnak elő olyanok is, amik ugyan nagyon mívesek és igényesek, de igazából kevés érdekességet tartogatnak.
Russell és Jorn közösen énekli a 12 nóta felét, hármat-hármat pedig szólóban kaptak meg. A címadó nyitó témában rögtön együtt domborítanak, ez helyből a lemez legjobbja szerintem; érzelemgazdag, erőteljes és ha egyszer meghallottad, a bridge és a refrén garantáltan örökre veled marad. A közösen énekelt dalok azonban ezt leszámítva nem lettek olyan átütőek, mint legutóbb, ráadásul a két hang sajnos továbbra sem erősíti egymást, inkább csak párhuzamosan léteznek. Jorn viszont kevésbé oltja ki Russellt, mint legutóbb, erre valószínűleg fokozottan odafigyeltek a keverésnél. Az önállóan énekelt számok közül nekem ezúttal két Allen-dal jött be leginkább, a nagyon finoman Symphony X-es hangulatú Obsession és a himnikus Just A Dream. A lemez egyébként 63 perces és az utolsó harmadban már aránylag nehezen tudja fenntartani az érdeklődést, a hallgató figyelme óhatatlanul is el-elkalandozik az egymáshoz eléggé hasonló dallamok, dalszerkezetek közepette, 2-3 számot nyugodt szívvel le lehetett volna hagyni innen.
Komoly gond persze nincsen, ez a két csóka akár a telefonkönyvet is nyugodtan felénekelhetné, és nagy valószínűséggel az is élvezetes lenne. A The Revenge egy igényesen megírt dallamos metal lemez két világbajnok hanggal, de szinte teljesen izgalommentesen. Szívesen hallgatom, ha éppen úgy hozza a sors, de napi rendszerességgel előszedett kedvenc nem lesz belőle.
