Az utóbbi tíz év egyik legsikeresebb rockbandája a floridai Creed volt, még ha mi erről itt Európában nem is nagyon értesültünk: a tengerentúlon mindössze három stúdiólemezből több mint 25 milliót (!) passzoltak el az ezredforduló környékén, és még amerikai listavezető nótájuk is volt a With Arms Wide Open képében. Nem nagyon emlékszem, hogy a keményebb vonalról bárkinek is sikerült volna rajtuk kívül ez a bravúr ebben az évtizedben.
Aztán az egzaltált Scott Stapp lelépett a színről, visszajött az eredeti basszer, aki azelőtt miatta távozott a csapatból, bevették a frontra Myles Kennedy énekest, és Alter Bridge néven folytatták tovább. A Blackbird már a második nagylemezük ezen a néven.
Az Alter Bridge a maga módján tipikus 21. századi amerikai rádiós rockzene. Egyértelműen benne vannak a klasszikus értékek és hatások, így a Led Zeppelin, a Black Sabbath és társaik, de vegyül bele egy adag poszt-grunge melankólia is amolyan késői Soundgarden, Stone Temple Pilots módra. Nem spórolnak a vastag, groove-os riffekkel sem, így a nu metal-érában szocializálódott fiataloknak is helyből rokonszenvesek lehetnek, de a zene azt a végtelen, határtalan feelinget sem nélkülözi, ami tipikusan csak az amerikai bandák sajátja ezen a világon. Megannyi efféle csapat létezik, Mark Tremontiék azonban kiemelkednek a hasonszőrűek tömkelegéből, ugyanis nemcsak színesebbek, hanem egyszersmind hagyományosabb, a klasszikus hard rockhoz közelebbi felfogásban is játszanak, mint társaik. Ezt a zenét tényleg simán megkedvelhetik olyanok is, akiket a grunge-nak már csak az említésétől is kiver a veríték. A maga 60 percével összességében kissé talán hosszú a lemez, de a mérleg még ezzel együtt is abszolút pozitív.
Tremonti mindig képes feldobni valamivel a hosszabb távon könnyen egysíkúvá váló, alapra vett riffeket, ráadásul generációjának tagjaival ellentétben a szólóktól sem ódzkodik, és kifejezetten jól is játszik. A másik nagy erősség Myles Kennedy, aki annak idején a Mark Wahlberg-féle Rock Star filmben még színpadra felmászó, mázlista rajongóként tűnt fel, itt azonban már saját jogon uralhatja a terepet kiváló teljesítményével. Egyik nagy példaképe egyértelműen Chris Cornell lehetett, nemcsak dallamvilága hasonlít rá, de bizonyos fekvésekben még a hangszíne is erősen rokon, noha tónusa kevésbé karcos. Nem éppen hátrány az sem, hogy teljesen idegen tőle az a tenyérbemászó, modoros előadásmód, ami Stappnek olyannyira a sajátja volt, és ami miatt soha nem voltam képes megkedvelni a Creedet.
Ami a dalokat illeti, számos kiemelkedő akad közöttük a meglepően metalos Ties That Bind nyitástól kezdve a Brand New Start vagy a Rise Today kiverhetetlenül slágeres témáin át a zeppelinesen epikus, 8 perc körüli címadóig. Ízlésesen megcsinált, élvezetes album a Blackbird, tényleg csak ajánlani tudom.
Hozzászólások