Shock!

Kicsit mintha kapkodna mostanában Jeff Waters. 2022-ben ugye a semmiből és kissé talán indokolatlanul dobta piacra a Metal című, eredetileg 2007-ben megjelent Annihilator-nagylemez újravett változatát Stu Blockkal és Dave Lombadóval, illetve emellett bejelentette, hogy nem kevesebb mint tizennyolc Annihilator-újrakiadás várható a közeljövőben. Ezekből aztán a mai napig egy sem jelent meg, de még csak hír sincs róla, mikorra várhatók, viszont beharangoztak egy speciális Alice In Hell tematikus bulit idén nyárra, a szlovákiai Topfestre, ismét csak Stu-val a mikrofon mögött, meg az anno a lemezt feljátszó dobossal, Ray Hartmannal. Ebből végül koncert ugyan nem lesz, de valamiféle livestream azért várható, viszont áprilisban a derült égből megjelent az Amerikan Kaos „zenekar" első albuma, az Armageddon Boogie, ami tulajdonképpen egy Waters-szólólemez, és elvileg két másik is követi majd 2025-26 folyamán.

Szóval a jó Jeff mintha kissé elvesztette volna a víziót, és kapkodna fűhöz-fához. Kár, mert alapvetően teljesen működőképes volt a Dave Padden utáni éra Annihilator-felállása, a főnökkel a mikrofon mögött, és az így kiadott lemezek is simán hozták a szintet. Ehhez képest az Amerikan Kaos nálam egyáltalán nem működik, pedig papíron még jól is hangzott a koncepció: nevezetesen, hogy Jeff a korábbi műfaji keretek közül kilépve, a hard rock zenék világába kalauzolja saját magát, egyfajta kötetlen örömzenélés erejéig. A faszinak eleve van érzéke a remek dallamokhoz (lásd Set The World On Fire, mely mai napig etalon nálam), mindig is ott volt játékában a rock'n'roll, stílusa pedig olyan markáns, gitározása annyira egyedi, hogy ha teljesen idegen terepre téved, akkor sem várható tőle valami jellegtelen szürkeség.

Legalábbis elvileg, mert sokszor meghallgatva az Armageddon Boogie-t, azért ez sajnos csak részben igaz. A gitárjáték, a stílus persze most is ezer közül felismerhető, és megvannak azok a fincsi kis watersizmusok is, amik nélkül abszolút hiányérzete lenne az embernek egy Jeff-matricával ellátott albumon, a dalok azonban mégsem működnek. Ebben pedig oroszlánrésze van az énekes Chandler Mogelnek, akit Jeff egy Foreigner- és Lou Gramm-feldolgozásokat játszó bandából happolt el. Az ugyanis egy dolog, hogy Chandler bluesos, meleg tónusú hangja elvben remekül passzol a '70-es és '80-as évek vibe-ját közvetíteni kívánó dalokhoz, valójában azonban a fickó teljesen jellegtelen és középszerű. Vagyis igazi tribute-énekes, semmi több. A nyitó, Jessie Wagner énekesnővel színesített My Little Devilben ez még nem is nagyon ütközik ki, de a kettes sorszámú, zenéjében és szövegében is Van Halen-tiszteletadás Pasadena Fourhoz már egyértelműen kevés a fickó. Egyszerűen kiheréli a dalt, amit így kifejezetten kellemetlen hallgatni, pedig azért amikor Jeff Waters és Brian Tichy (az egész lemezt Brian dobolta fel ugyanis) játszanak old school Van Halent, annál azért kevés nagyobb faszaságot tudnék elképzelni.

A Bob Katsionis zongorázásával induló Roll On Down The Highway olyan, mint egy B-oldalas, fapados Journey- vagy még inkább Pride Of Lions-dal: az a fajta, amiből a Frontiers valamelyik szupergroupja hetente hoz ki egyet. A Wait For Me ballada akár a Set The World On Fire-ön is megjelenhetett volna, és zeneileg nincs is vele gond, épp csak a jó Chandler fele annyira sem emlékezetes benne, mint anno Aaron Randall volt, pöszeség ide vagy oda. A Nobody is ismerős lehet az Annihilator életművéből, hiszen a Padden-érában Jeff többször is írt hasonlót, igaz ez mind a rock′n′rollos szólójátékra, mind pedig a kiabálós énektémákra. Érdekes módon a lemez második fele működik jobban, kezdve a lendületes címadóval, de például az Our Love Song is egy tők jó kis slágerdarab, épp csak ezek egyike sem emelkedik túl a „jó, jó, de minek" kategórián. Viszont legalább jól szól a cucc, hiszen a munkálatokban részt vett Mike Fraser producer, akit többek között az AC/DC és az Aerosmith mellől, meg a Van Halen Balance-éről is ismerős lehet, a keverést meg a Grammy-díjas Ted Jensen végezte, de ennek ellenére, ha nem egy Waters-anyagról lenne szó, nagyjából a felénél lekapcsoltam volna.

A végén azért érdemes megemlíteni, hogy az Armageddon Boogie borítója Havancsák Gyula munkája, aki régóta szoros szimbiózisban él Jeff-fel, illetve az Amerikan Kaos zenéjének igen komoly szerep jutott egy Rock Kommander címmel megjelent, ingyenes mobilapplikációban is, ahol a játékosoknak a saját bandájukat kell menedzselniük, miközben elméletileg igazi zenekarokkal is interakcióba keveredhetnek. Ugyan a játékot még nem próbáltam, de ha megteszem, és közben belefutok a virtuális Jeffbe, tuti megkérem majd, hogy az Amerikan Kaos jutalomjátéka után inkább menjen vissza a kaptafához.