Bevallom, világéletemben több tisztelettel, mint megbecsüléssel közelítettem ehhez a ma már veteránnak számító birminghami duóhoz. Világuk egyedisége és pózoktól mentes kiállásuk mindig is gyakorolt rám bizonyos fokú vonzerőt, de muzsikájuk többé-kevésbé befogadhatatlan maradt számomra az évek során. Viszonyunkban rég várt, ugyanakkor mégis meglepetésszerű fordulatot hozott az idei Desideratum album, mely változás természetét magam sem értem tökéletesen. Bár a minőségi popzene sem vált ki belőlem különösebb ellenkezést, az Anaal Nathrakh ma is a tökéletes ellenpontját képviseli a kommersznek, a könnyen befogadhatónak vagy éppen a nyugalmat meg nem zavarónak. Mindezen ismérvek azonban sosem voltak elegendőek számomra, hogy feltétlenül hinni kezdjek az adott produkcióban, legyenek az alkotók bármennyire is őszinte arcok. Nem kétséges pedig, hogy Michael „Irrumator" Kenney és Dave „V.I.T.R.I.O.L." Hunt a színtér leghitelesebb muzsikusai közé tartoznak.
A zenei konstrukciók alapjai között kóborolva, a Desideratum esetében alig jutnak eszembe a régi iskola black és death bandái, ellenben hangsúlyosan jelen vannak az indusztriális metal világának jobban sikerült újkori kísérletei: a Grand Declaration-korszakos Mayhem, vagy egy ereje teljében levő Fear Factory. Az atmoszféra itt ugyanakkor annyira elvont és beteg, hogy az említett, szélsőségesen steril produkciók helyett az Esoteric Warfare citálása valószínűleg helyénvalóbb volna. Az elektronikus hangszínek látványos térnyerése nagy részben köszönhető a Gore Tech nevezetű, brit hangtervező műhelynek, mely Kenneyékkel közösen megalkotta a 2014-es szörnyet. Meglehet, a tábor egy részének sok lesz majd az ipari gépezetek ilyen mértékű bevonása a zenébe, nemkülönben az egy percre eső kapaszkodók számának relatív növekedése, de jó esetben még ők is elismerik, hogy itt ismét valami rendkívüli született. A szélsőségesség és a fogósság efféle keverékének sikeres előállítása ugyanis kizárólag a legnagyobbak sajátja.
Lehet szentségtörés a káosz és a zaj visszaszorítása egy ilyen extrém környezetben, engem alapvetően mégis ez hozott most közelebb az Anaal Nathrakh-hoz. A dallamos refrének és az elektronikus hangszerek használata senkinek nem lehet újdonság, aki az utóbbi időben figyelemmel kísérte páratlan párosunkat. Apropó, kétfős produkció! Különböző, nem részletezett módon rengeteg vendég segítette most Kenneyt és Huntot a minél tökéletesebb végeredmény érdekében, még Niklas Kvarforth (a svéd Shiningból) is felbukkant a mikrofon mögött, ha éppen arra volt szükség. Ha az egyértelműen azonosítható hozzáadott értéket tekintjük, Duncan „Drunk" Wilkins (Fukpig, ex-Mistress, élőben a banda állandó kisegítője) vokálja az Idolban és a Joystreamben igazán kiemelkedőnek tekinthető, utóbbi ráadásul számomra valószínűleg az év dala is lesz. Roppant kíváncsi volnék, hogyan lesz képes mindez megszólalni majd a koncerteken. Ihsahnon kívül mindenesetre alig akad a kortárs mezőnyben Kenneyékhez hasonlóan invenciózus alkotó.
Amit itt hallunk, az ismét túlmutat zsánereken és skatulyákon, minden szabad művészetek legszabadabbika szólal meg a fülünk hallatára, ráadásul nagybetűs Dalok formájában. A Desideratum pedig ennek megfelelően az év egyik legfontosabb produkciója.
Hozzászólások