Shock!

Egy külföldi kritikában olvastam, hogy az Anaal Nathrakh egészen pontosan megtestesíti a metal zenével kapcsolatban felsorakoztatott összes negatív sztereotípiát, és ezzel nem is tudok/akarok vitába szállni. Bizony, a birminghami srácok immár másfél évtizede éppen azt művelik, ami miatt anyukád nem akarta, hogy üvöltős/hörgős/károgós tuka-tukát hallgass. Más kérdés, hogy az említett recenzió szerzőjéhez hasonlóan az én gyűjteményemben is részben pont ezért foglal el kitüntetett helyet Irrumator és V.I.T.R.I.O.L. szégyentelen kettőse, amely nagyjából kétévente menetrendszerűen okádja magából az emésztetlen halált. Akadnak, akik szerint ez nem több puszta blöffnél, őket is megértem, hiszen én is hasonlóképp viszonyulok például az újkori Meshuggah-hoz. Az Anaal Nathrakh viszont szerintem imádnivaló.

Teljesítményük legfőképpen amiatt megsüvegelendő, mert ennyi, a muzikális szélsőségek területén alkotással töltött év után is egyértelműen képesek egyre feljebb helyezni és meg is ugrani azt a bizonyos lécet. Nem mondom, hogy a határaikat és hallójáratainkat tágítják, hiszen ők már a The Codex Necro idején is olyan távol működtek a mainstreamtől, amely távolság áthidalásához az egyszeri hallgató puszta nyitottsága talán nem is elegendő. Úgy tűnik, az urak a két évvel ezelőtti Desideratum industrial/grind atombombája után párat hátraléptek, hogy jobb rálátásuk legyen saját életművükre, és úgy találhatták, hogy dalaik további áramvonalasítása helyett inkább visszahozzák a Hell Is Empty... és az In The Constellation... albumok által fémjelzett, riffközpontú megközelítést.

Az ipari hatások épp' csak annyira kerültek háttérbe, hogy a hangsúlyok máshová tolódhassanak – az efféle, gépi precizitással hódító, programozott ritmusképletekre építkező muzsikák már alapból magukban hordozzák az emberi jelenléttől megszabadított üzemcsarnokok hangulatát. A hangszeres munkáért felelős Mick Kenney továbbra is elképesztő tudatossággal, hallatlan drámai érzékkel építi fel kompozícióit, amelyekre Dave Hunt karcolja fel szörnyeteg mivoltában is szépséges énektémáit, ráadásul társához hasonlóan ő is remekül épít a kontraszthatásra. Első kapaszkodónak is megteszi, de valódi iskolapéldája mindennek a Powerslave (nyilván az Iron Maidentől) eltéveszthetetlenül saját világukba olvasztott, mégis hagyománytisztelő feldolgozása.

„Tégy amit akarsz, ennyi a Törvény" – Aleister Crowley leghíresebb, a lemez címében is megidézett mondatának az Anaal Nathrakh társulatánál talán sosem volt hitelesebb hirdetője. Kilenc album, tizennyolc év után is fokozható a gyönyör, és már most alig várom, hogy megtudjam, legközelebb milyen vegyszerrel maratják fényesre az agyamat.