Shock!

Anders Björlerről régóta tudni lehetett, hogy amikor éppen nem az At The Gates, vagy legújabban a Pagandom újjáalakításában vesz részt, akkor előszeretettel merül el a '70-es-'80-as évek olasz filmzeneszerző géniuszainak (Morricone, Nino Rota, Sergio Leone) munkáiban, sőt, időről-időre maga is előrukkol hasonló kísérletekkel. Az Antikytherát e szenvedélye első komplett termékének, egyben a gitáros bemutatkozásának is tekinthetjük szólóművészként. Miután a Björler-ikrek nyitottabb fele elhagyta a The Haunted sorait, Anders jelenleg munkanélküli zenészként szabadúszik, így 40 éves korára végre az ilyen irányú álmait is alkalma nyílt megvalósítani. Mondanom sem kell (bár akár lehetne ellenkezőképpen is), a The Haunted vagy éppen az At The Gates világához ne keressünk e helyen kapcsolatot, ez teljesen más út, egy ellenkező irányú történet.

Az Antikythera egy (egyelőre) nem létező film zenéje, az a fajta instrumentális muzsika, amely elsősorban háttérzeneként funkcionál nagyszerűen, de ha úgy kap el a hangulat, teljes figyelemmel követve sem hagy maga után kivetnivalót. Szerencsére Anders szólómunkája során nem ragaszkodott az egyszemélyi megfejtéshez, az alapötleten és a koncepción felépítésén túl gitáron és billentyűs hangszereken szerepel, az album kidolgozása ellenben már csapatmunka eredménye. A produkciós team eleve határozottan izgalmas arcokból állt össze, a zongorista Peter Wiberg neve a beavatottaknak a '70-es évek kultzenekara, a The Spotnicks révén lehet ismert, Morgan Ågren dobos Zappától Iommiig számtalan legendát kisegített már, de felbukkant Fredrik Thordendal (Meshuggah) 1996-os szólólemezén is, amihez az Antikythera-nak is van több-kevesebb köze. Ha pedig már Meshuggah, bőgőn személyesen Dick Lövgren hallható itt a svéd káoszprofesszorok társulatából. Mindez jelenthet bármit és semmit egyaránt, de az biztos, hogy egy ilyen összetételű csapatra már önmagában érdemes figyelni.

Az album megszólalása a vintage hatások ellenére is modern és dinamikus, és bár egyértelműen nem az egyéni hangszeres villongások kiszolgálására készült, itt vagy ott mindenki keze elsül, az élen természetesen Andersszel. A szaxofon nekem itt (újfent) nem hiányozna különösebben, de Anders Gabrielson szerencsére visszafogottan és ízlésesen varázsol az egyszemélyes fúvósszekcióban. A produkciót zömmel meghatározza az a jobb híján post-rocknak nevezett hangulat, amiből egyre kevesebb igazi gyöngyszemre akadhatunk manapság, itt azonban legszebb formájában tündököl. Prog, jazz vagy folk hatásokból pedig éppen annyi akad, amennyi a hangulat kiteljesítéséhez szükséges, és laikus gyomor számára is könnyen emészthető. Ennyi lehetséges változó mellett Anders egy megbízható támaszra építette a hangzást Tue Madsen személyében, akinek neve önmagában garancia a transzparens, erőteljes megszólalásra. Süt az anyagból, hogy hosszú évek kifinomult munkájával készült, olyan zenészek közreműködésével, akik bizonyítási kényszer nélkül dolgoznak.

Az Antikythera története egy görög szigeten játszódik, az előző századfordulón, és a legnagyobb dicséret az albummal kapcsolatban csak az lehet, hogy általa behunyt szemmel valóban képesek vagyunk térben és időben az alkotó világába utazni. Egy jó pohár borral egyenértékű, nagyszerű kikapcsolódás ez, metalon innen és túl.