Shock!

Nehéz dió – ahogy Bertli Zoli kolléga mondaná ironikusan. Mármint bármit is írnom a nagymágocsi Angertea új lemezéről. Egyrészt azért, mert a Dühtea zenéje sem volt soha könnyű eset, ezúttal sem az, emellett pedig úgy érzem, már mindent elmondtam róla korábban. Volt is rá lehetőségem, éppen elég, hiszen idestova húsz éve léteznek, húsz esztendő alatt pedig sok víz lefolyt a Tiszán, még több hallgatnivaló a fülünkön, ennyi idő alatt sok minden rögzül és változatlanságba is dermedhet - pláne mifelénk. És ebben bizony az is markánsan benne van, hogy az Angertea talán már soha nem lesz (el)ismertebb és népszerűbb, mint most, hiába érdemelnék meg pedig, és hiába is tesznek meg érte minden tőlük telhetőt. Így aztán marad a nehézkes fellépés-szervezés, amely során a fesztiválguruk valahogy mindig elfelejtkeznek a trióról (tisztelet a kivételnek), maradnak az MR2 által visszadobott dalok, mondván, ez nem üti meg a szintet (röhög a vakbelem), marad a megannyi keserűség és kisstílű szarakodás. Másrészt viszont megmarad az alkotói szabadság, a bármijöhet-attitűd, Kis Grófó országának határain túlra való kacsingatás és az, hogy neves előadók is szívesen vállalják a közreműködést a lemezeden. Szóval, nehéz dió.

Az Angertea ráadásul legkésőbb második nagylemezére (amely ugye az első angol nyelvű volt a sorban) már egy kiforrott zenei világgal és egyéni látásmóddal rendelkezett, azóta pedig folyamatosan ezt forralták tovább, és ez bizony nem nagyon akart beilleszkedni a magyar sablonok közé. Általam legkedveltebb anyaguk amúgy a jó hét évvel ezelőtti Twenty-Eight Ways To Bleed, de azt azért elismerem, hogy legutóbbi eljövetelük, a Nr. 4: Songs Exhaled jóval változatosabbra és érettebbre sikeredett. A virágzásban kúszó kígyók világába kalauzoló ötös korong pedig leginkább ezt a kettőt ötvözi: érezhetően sötétebb ugyan elődjénél, mégis megőrzi annak sokszínűségét, sőt, simán alkalmaz most olyan megoldásokat is, amikkel soha korábban nem találkozhattunk Mihály Gergőék lemezein. És ezzel nem csak az olyan közreműködőkre gondolok, mint a kispálos (!) Dióssy D. Ákos, hanem arra is, hogy ezúttal van ám női ének, meg gitárszintetizátor. És nem is baj.

Persze a tíztételes lemezen nem ezek az igazán jellemzőek, hanem az olyan már tipikusan angerteásnak nevezhető darabok, mint a nyitó Snakes, az elsőként megismerhetővé tett Sinking In Strain, vagy az egyszerre toolos és grunge-os St. Andrew's Storm. Ezekben minden otthonosan ismerős: keményen szaggató gitárok, dühödten reménytelen hangulat, Gergő fájdalmasan üvöltő-bömbölő éneke, amely egyre többször vált át dallamosabb megoldásokba és a ritmusszekció, amely hazai viszonyok között tényleg párját ritkítja. Peralta Miguel simán a kedvenc hazai basszusgitárosom, akinek rafinált megoldásai, váratlan húzásai most is a hátukon cipelik a produkciót, ezúttal azonban mégsem őt emelném ki igazán, hanem Bárkai Ottót, aki ezidáig sokszor szinte megbújt a háttérben, most viszont eddigi legrafkósabb teljesítményét nyújtva követel magának nagyobb figyelmet.

A lemez dühödt oldalát olyan vidám darabok erősítik, mint a kellemesen brutalizáló Seeds Of Hell, pláne a mind szövegileg, mind zeneileg veséket leverő The Song For Vengeance, de személyes kedvenceim mégsem ezek, hanem az olyan kissé kísérletezősebb darabok, mint az Amplifiert és a Karnivoolt egyszerre idéző, nyugodalmas, mégis kényelmetlen hangulatú Instancy, pláne a zaklatottan záró Tisza (néhány magyar sorral). „És csak úszok tovább..." – kántálja mantraszerűen Gergő a lemez végén, amely kinyilatkoztatás egyszerre tűnik fenyegetőnek, mégis valahol reménykeltőnek is.

A jónevű vendégek mindig fontos részét képezték egy-egy Angertea anyagnak, gondoljunk csak – a teljesség igénye nélkül – Scott Reederre (Kyuss), Billy Gouldra (Faith No More) vagy Vörös Attilára (Éjjel-Nappal Budapest). Most sincs ez másként, és aki Dióssy Ákos vendégjátéka alapján a The Moon Encountertől valami kispálos prüntyögést vár, annak jócskán kerekedhet a szeme: ez a laza kis átvezető tétel ugyanis olyan space-es hangulatú, hogy annak még a közelében sem járt soha a nagymágocsi trojka. Szintén komoly meglepetés a lírai hangulatú Aquarium, Sarusi-Kis Flóra jazzénekesnő szépen csengő hangjával és Csontos Péter (The Void) kellemes csellójátékával, és azzal a felszín közelében szálló anathemás hangulattal, amit olyannyira komolyan gondolnak a srácok, hogy még meg is klipesítettek. A lemez címét kiforgatva ez a tétel az igazi virág a sok kígyó között! A korong legnagyobb dobása azonban ezzel együtt sem ez, hanem az az Orange Machine, ami már-már matekos összetettségű, ennek megfelelően simán a lemez legdisszonánsabb és legnehezebben emészthető darabja, benne Franz Stahl (Scream, ex-Foo Fighters) zajosan elmaszatolt gitárszólójával és az ektomorfos Jaksa Robi törzsi jelleget mutató perkájával.

Nem könnyű mindezt végigrágni, de ha adunk neki időt (mert azt azért tényleg jócskán szükséges), arra fogunk jutni, hogy ez az eddigi legjobb Angertea-lemez. Az ismét Mihály Gergő által elkészített, egyszerre impozáns és kellemetlen hangulatú borító (hősünk már jó ideje kacérkodik a képzőművészettel is) pedig ugyanúgy a koncepció elválaszthatatlan részét képezi, mint Vári Gábor már magától értetődően bombajó hangzása, vagy a sokszor kilátástalanságot, idegenség-érzést és komor ürességet árasztó, nem hétköznapi mondatokkal megfogalmazott szövegek (az énekmondó nem véletlenül tanítja is az angol nyelvet, nem csak szövegel). Úgyhogy nincs is több tennivalóm, mint hogy ideírjam még egyszer a lényeget: ez az eddigi legjobb Angertea-lemez.