Shock!

Minden előadónak eljön az életében a pillanat, amikor sürgető kényszert érez, hogy szimfonikus zenekarral dolgozzon, és kicsit szokatlanabb köntösbe öltöztesse a jól megszokott dalait. Így tett kedvenc holland leányunk is: Anneke Van Giersbergen két koncertet adott az 1904-ben alapított, patinás hágai Residentie Orkesttel, mely matériából egy koncertlemezt adott ki 2018 novemberében. Mivel Anneke repertoárja igen bőséges, valószínűleg nehéz volt kiválasztani a koncerteken szereplő dalokat, hiszen számos zenekarral, előadóval dolgozott már együtt, nem is került sor mindenre, helyettük néhány kuriózum kapott helyet.

A lemezen tizenegy szerzemény szerepel egy órába sűrítve, mely válogatás tényleg kaleidoszkóp-szerűre sikerült, és nyilvánvalóan kevés is, hiszen végighallgatva a lemezt tényleg az lesz az első gondolatod, hogy mennyi minden kimaradt, és milyen jó lett volna, ha felkerül ide bármi a Devin Townsend-féle vagy ayreonos közreműködésekből. Mivel már elég sok szimfonikus metal- és rocklemez készült rengeteg különféle előadótól, így kétlem, hogy kizárólag ez a párosítás csigázna fel bárkit is, elárulom, hogy sok más hasonló lemezt párba állítva ezzel, Anneke produkciója sokkal filmzenésebb, gazdagabban rétegzett, és helyenként nagyobb teret engednek a klasszikus zenekarnak, amit cseppet sem bánok.

Hogy mennyire ötletesen dolgozták át a dalokat, a legkedvencebb The Gathering lemezemről, a How To Measure A Planet?-ről választott Travelnél mutatnék rá: az eredetiben ugyan volt egy kevés vonós téma, de többnyire elektronikus alapokra építkezett, és erőteljesebb éneket hozott, amit itt áttranszformáltak egy lépcsőzetesen építkező, számomra bizonyos repetitív részei miatt „hanszimmeres" (az meg ugye csak jó lehet) filmzenévé, a végén csodálatosan robbanó katarzissal. Ez a dal a maga majd tizenegy percével mindenképpen a lemez egyik csúcspontja, és itt sokadszorra szomorodtam el, hogy ezt kihagytam élőben.

Több The Gathering, VUUR, egy Gentle Storm és saját szólódalok mellett néhány valódi meglepetés is helyet kapott, ami számomra a legkülönlegesebb, az Henry Purcell háromfelvonásos operájából, a Dido és Aeneasból a When I Am Laid In Earth című tétel, ami barokkos hangulatával a lemez egyik színfoltja. A másik meglepetés egyértelműen a holland rajongóknak szól, ez a Zo Lief, amit ha jól értelmeztem, a kisfiának/ról írt. Hollandul nem sokszor hallhattuk Annekét, és ugyan a holland beszélt változata nem a legszebb, de énekelt formában tényleg kedves dallá kerekedett. A harmadik különlegesség a holland Lorainville nevet viselő formációtól a Two Souls, ami 2014-ben jelent meg a Desire The Reckless albumon, talán ezt a zenekart ismeri a legkevésbé a Hollandián kívüli világ Annekétől.

A „maradék" dalok közül a Feel Alive (Everything Is Changing szólólemezről) megőrizte a lendületét, a Forgotten (The Gathering, a Home-ról) átirata talán még szomorúbb, az Amity (szintén The Gathering, az If_Then_Else lemezről) elektronikus zaklatottság helyett hanszimmeres nyugtalanságot kapott. A VUUR-től Helsinki és Rio dalai érzelmekben gazdagodtak, a You Will Never Change (Drive szólóalbumról) így is lendületes, drámai hatású, az albumot záró Shores Of India (The Gentle Storm) sem lett túlságosan megváltoztatva a hosszúságán kívül, a bő hét percesre hizlalt, keleties dallamokon szárnyaló szám méltó Arjen Lucassen munkásságához.

Nem tudom másképp zárni a kritikát, minthogy itt is felemlegessem, mennyire bánom, hogy ez kimaradt élőben, de ugye mindent nem lehet, hiszen koncertekben így is roppant gazdag évet zártam tavaly. A CD-t meg előbb-utóbb beszerzem, mert kell a polcra!