Shock!

Hihetetlen módon elfeledkeztem erről a lemezről (illetve 2006 vége felé jutottam hozzá csupán), így jól le is csúszott az év végi listámról, de majd utólag belekozmetikázom. A hollandoknak úgyis bérelt helyük van nálam - nagyjából. A Home lemezzel gyakorlatilag folytatják a jó néhány lemez óta bevált formulát (illetve azt, amit a megosztó How To Measure albummal kezdtek, ami érdekes módon számomra az egyik legjobbjuk): lebegős dalok, pszichedelikus hangulatok, minderre Anneke angyali éneke.

Szeretem, ha ilyesféle zenék az elektronikus hangok világában kutakodnak, ez most is így van, műfaji megjelölést már magam sem tudnék adni nekik, talán nincs is szükség rá. Azon el lehet gondolkodni, ha vajon a gitárosabb vonalat követték volna annak idején, ma vajon hol tartanának, de abban biztos vagyok, hogy nem lett volna belőle Sziget nagyszínpad, csak füstös klubok. (Klónozni kellett volna őket ott és akkor? Hm... Ennek azt hiszem sokan örültek volna...)

Azt meg senki se mondja nekem, hogy az ilyen zenék mindegyike punnyadt, hiszen például az Alone ugyanolyan hátborzongató gyönyörűséget kínál, mint bármelyik korai klasszikus – csak másképp. A monotonitásból is lehet művészetet létrehozni, ők meg egy tökéletes nyomasztó, sötét hangulatú dalt kreáltak néhány furcsa hangból. A Walking Hourban ugyan Anneke olyan magasságokba merészkedik, ami már neki sem áll jól, ami fülüknek meg bántja, és mindezt még a Twin Peakses hangulatú gitárhangok sem mentik meg. Szerencsére a becsületet nyomban vissza is állítják az A Noise Severe hat percessel, ami maga a lelki nyomor hangokba öntése. Kicsit bizarr is utána a lemez közepén a zongorakísérettel támogatott Forgotten: bevallom, számomra leülteti a lemez amúgy sem túl lendületes voltát (hogy miért keresek én még mindig lendületet – illetve lüktetést ebben a zenében?...)

De, hogy maradjunk a furcsa váltásoknál, a Solace aztán abszolút elüt az eddiektől, illetve a zenekar egész eddigi életművétől, ezzel a dallal nem tudok mit kezdeni, a spanyol, holland (?) és francia nyelvű szöveges betétek még jobban fokozzák zavaromat. A Your Troubles Are Over, illetve a Box már sokkalta barátságosabb, ráadásul a sárga lemezre is felfértek volna simán, a Box „puttyogása" különösen ínyemre való.

A The Quiet One címében is árulkodó: talán az egyetlen dal, ahol végig hallani Anneke dalolását, ámde dalszöveg nincs, csupán végtelen, andalító „ááááá"-zás. És működik. Arra viszont várhatunk ezen a lemezen is, hogy halljunk végre egy erős, kitartott hangot, Anneke sajnos egyre kevésbé használja azt, ami adatott neki.

Szép ez a lemez, meg bódító, ám összességében mégsem kerül a dobogóra, a kiemelkedő dalok mellett bizony mélybe zuhan a hangulat a végére (lehet, mégsem kozmetikázom bele a listámba így utólag.) A stabil nyolcast azért megérdemli, akárhogy is nézzük.