Shock!

Dániából származnak Anubis isten lelkes követői. A Jesper M. Jensen gityós-billentyűs, illetve Morten Sorensen dobos által összeverbuvált csoportosulás egy órát kitevő albuma vaskos alaptónusú, prog elemekkel támogatott, átlagban alig középtempós power metalt tartalmaz.

A nyitó Sanctified tüstént ízelítőt nyújt mindabból, ami ránk vár. Szikár, erőteljes megszólalás, nem kifejezetten könnyen emészthető témák, tiszta ének, dallamos refrén. Csámcsoghatunk rajta kedvünkre, mert nem csúszik le pillanatok alatt. Nem különösebben barátkozik velünk a torzított énekkel fűszerezett Kingdom Come, majd a Future Without Past is csupán némi vonakodás és időhúzás után adja meg magát. Ám ekkor végre derekasan lendítünk a tempón, kapunk egy bő adagnyi melódiát és energikusságot a fiúktól. A hangulat misztikus, orientális árnyalatokban játszik. Lírain, szolidan csordogál a Curfew, de hiányzik belőle a balladákra jellemző, fogós-kellemes dallamtöltet. Az album kezdetének rideg, indirekt hangulatához tér vissza a Children of the Pauper King.

Elszántan próbálkozom, hogy némi szórakozást vagy élvezetet leljek ebben a muzsikában, de eleddig nem sok sikerrel... Hiába kagylózom az egymás után sorjázó nótákat, a lelkesedésnek még az árnyéka is elkerül. Kizárólag lelkiismereti okok tartanak távol attól, hogy türelmetlenül nyomkodjam a gombot, amely a következő dalhoz ugrasztana. Az Anubis Gate muzsikájából több dolog hiányzik számomra. Mert vagy legyenek pompás dallamok, vagy tempók, amik elcígölik a hátukon a produkciót. Itt azonban mindenből kevéske van elpöttyintve. Nem hinném, hogy egy progos beállítottságú zenei világnak törvényszerűen nélkülöznie kellene az efféle élveket.

A legközelebbi kellemes perceket a nyolcas sorszámú Epitome of Delusion hozza el. A címadó tétel ezúttal az album legvégére került és csaknem tizenhárom percen keresztül dönög, zakatol, illetve bonyolultkodva lírázik. Emészthetőnek éppen emészthető, akadnak jó pillanatai, de akkor sem az én világom. Ez egyébként az egész albumra igaz.