Shock!

Mindenki értse jól, amit írok, de az Anvil legalább annyira jelenség, mint pusztán régi, patinás zenekar. Ahhoz ma sem elég ismertek, hogy mémesedettségről beszéljünk, de a dolog veleje akkor is valami ilyesmi. Ebben természetesen a 2008-as, a triót minden szempontból teljesen új pályára állító Anvil! – The Story Of Anvil dokumentumfilmnek is óriási szerepe volt. Jöhet bármi, Lips és Robb Reiner akkor is ugyanazt nyomja az éppen aktuális basszusgitárossal, mint negyven éve, és mindez akkor is így lenne, ha még ennél is kevesebben ismernék őket. Ennek megfelelően könnyen rájöhetsz, mi hallható a csapat huszadik nagylemezén.

Az Anvilnél a '80-as évek elején történtek az igazán érdemi dolgok, elég nyilvánvaló, hogy az 1982-es Metal On Metalra és az 1983-as Forged In Fire-re soha többé nem tudtak már gombot varrni, ezek bőven Klasszikushock-kompatibilis cuccok. Később bőven akadtak szürkébb, laposabb lemezeik is, de a stílus sosem változott, és a '90-es évek elején-közepén is kitartottak. Pedig akkor aztán tényleg nem a tradicionális fémzenéknek kedvezett a korszellem, őket meg még ehhez képest sem ismerte a kutya sem. Azóta is lankadatlanul menetelnek előre, a One And Only pedig stílusra, attitűdre megint csontra ugyanazt hozza, mint... nos, igen, bármelyik korábbi albumuk.

Ilyen terebélyes diszkográfiában persze elég könnyű elveszni, és ha éjjel-nappal Lipséket hallgatnám, bizonyára képes lennék értelmesen szavakba önteni, pontosan milyen árnyalataiban más ez az album, mint a legutóbbi Impact Is Imminent, netán az egy körrel korábbi Legal At Last. De őszintén szólva nem is érzem szükségét ennek. Mintha kicsit több lenne most a karakteresebb, már elsőre is erősebbnek ható dal, mint ezeken, összességében azonban most is ugyanazt nyomják, mint mindig. Az efféle kitartás, állhatatosság pedig mindenképpen megsüvegelendő – épp ezt mutatta be a dokumentumfilm, és ezért láthatta meg általa a rációt az Anvilben bárki, még akkor is, ha életében nem hallgatott metált.

A zenekar stílusa összekeverhetetlen, ez a néhol komoly Motörhead- és AC/DC-rokonságot mutató, de ezeknél fémesebb vegyület pedig tagadhatatlanul ma is működőképes. Korszerűnek semmiképp sem nevezném, a One And Onlyn szereplő tizenkét dal bármelyike éppúgy születhetett volna 1982-ben, mint 1987-ben, de aki szereti az Anvilt, épp emiatt szereti őket. Én a magam részéről sosem voltam fanatikus, bár szívesen hallgatom őket, ha épp olyanom támad. A lemez talán legjobb riffjével felvértezett, motörheadesen pörgős Dead Man Shoes, netán a kicsit sabbathos téma hátán gördülő Heartbroken, vagy a banda jellegzetes proto-thrashét hozó, záró Blind Rage ennek megfelelően tökre tetszik. De mondjuk a nagyon tipikus címadó és a Feed Your Fantasy kettős nyitását még azzal együtt is túlhúzzák, hogy egyenként mindössze négy perc körüli nótákról beszélünk, és később is be-becsúsztak töltelékek.

Nyilván Lips barátunk hangja is ízlés meg idegzet kérdése, vagy ráérzel, vagy sosem fogod megérteni, mitől passzol ide – vagy bárhová... – ez a kissé erőtlen, de legalább jó hamis hang. Pedig amúgy kétségtelenül passzol. Az annak idején a korát elég komolyan megelőző Reiner dobolására pedig ma is érdemes figyelni, mert még a szimpla keretek között is kimondottan izgalmasan üt. Vagyis minden összetevő adott, amitől az Anvil Anvil. Mivel nagyon aranyosak és szeretetre méltóak, kitartásuk pedig maximális respektet érdemel, az ember ösztönösen hajlamos lenne feljebb kanyarítani a pontszámot, viszont ellenállok a késztetésnek: ez igazából ennyi, és véleményes, volt-e valaha is lényegesen több az említett két korai anyag után. Ám a maroknyinál is kevesebb fanatikusnak most sincs oka panaszra, a többiek meg továbbra is csak a vállukat vonogatnák vagy elnézően mosolyognának, ha eljutna hozzájuk a lemez. De nem fog eljutni, ez itt ma is az underground undergroundjának undergroundja. Na, hát épp ez a fentebb említett jelenségfaktor lényege!