Shock!

Igen komoly és valószínűtlennek tűnő utat járt be 1996 óta az Apocalyptica. Amikor annak idején megjelent a finn csellómetálosok első albuma, nyilván muszáj volt kalapot emelni a koncepció eredetisége előtt, de én például a magam részéről tutira nem néztem ki Eicca Toppinenékből, hogy még csaknem három évtized múlva is a színtér aktív játékosai lesznek. Ők azonban baromi gyorsan kinőtték a kezdeti – szűkös – skatulyát, kialakítottak egy teljesen saját, sok irányba elágazó stílust, és koncertattrakcióként is igen komoly nézőmágnessé váltak. Nem mellesleg, eközben még a fő példaképre is visszahatottak, hiszen az S&M koncepciójához részben ők szolgáltatták az ihletet annak idején Hetfieldéknél.

Vitaképes felvetés, miért kellett ennyi év után visszatérni a kályhához. Ennek megfelelően arról is lehet elmélkedni, hogy vajon biztonsági visszalépés-e ez a lemez, vagy netán épp ellenkezőleg: a kezdetek diadalmas felidézése, amolyan jutalomjáték, amihez még a Metallicáék is hozzátették a magukét. Mindenki döntse el maga, neki melyik verzió tetszik, de ha leszűkítjük a kérdést a lényegre – vagyis a zenére –, én a másodikra szavazok. Nyugodtan kövezzen meg bárki, vállalom: a 2024-es Apocalypticát nem nagyon lehet egy mondatban emlegetni az 1996-ossal, és pont ez a lemez szemlélteti ezt igazán ékesen.

Szóval itt és most nem a régen minden jobb volt-varjúkórusba, hanem épp ellenkezőleg, egy másik, hasonlóan kellemetlen táborba, a hááát, szerintem a régi azért nem volt annyira jó-típusú arcok közé állok be éppen. Szó se róla, nagyon is díjaztam a korai Apocalyptica eredetiségét, de a kuriózumértékén meg a lassabb dalok átértelmezésein kívül hosszabb távon én bizony nem találtam túl sok érdekességet abban a bizonyos első lemezben. Az azóta eltelt (jézusom) huszonnyolc évben azonban a finnek elég alaposan feltérképezték a maguk zenei lehetőségeit ebben a sajátos felállásban, így aztán sokkal bátrabban nyúlnak az alapanyaghoz. Vagyis ha levakargatjuk a '96-os lemezről a mitikus-nosztalgikus patinaréteget, ég és föld, mennyivel kreatívabban, változatosabban, élvezetesebben tudnak ma átgyúrni egy-egy klasszikus Metallica-tételt, mint a pályájuk kezdetén. És ha végiggondoljuk, nincs is ebben semmi igazán meglepő. Sőt, inkább az ellenkezője lenne furcsa, és ezt az évek során el-elcsepegtetett feldolgozásaikból is elég jól le lehetett modellezni előre. Mostanra minden ízében kiforrotta magát a recept, na.

Ismétlem, nyugodtan kövezz meg, de én annak idején kábé kétszer találtam érdekesnek teljes egészében végighallgatni mondjuk a Master, a Harvester vagy a Creeping Death csellós átiratait, és mai fejjel is unalmasnak tartom ezeket. Bármennyire is zseniális alapötletből indultak ki, annyira monoton, puritán és fapados volt még a dolog abban a formában, hogy az egyszeri érdekességfaktoron túlmenően semmit sem tudtak kiváltani belőlem velük. Ehhez képest itt már a nyitó Ride The Lightningnál is az tűnt fel elsőre, hogy nem akarom automatikusan léptetni, sőt, kimondottan élvezem a hallottakat. De a még sűrűbb, gyorsabb Blackened is tökéletes példa – és nem pusztán azért, mert Dave Lombardo dobol benne –, akárcsak a Robert Trujillóval megerősített The Four Horsemen. Bizony milliószor színesebbek, ötletesebbek, változatosabb hangszerelésűek ezek a mostani átiratok a koraiaknál, ezerszer ügyesebben játszanak a belső dinamikai húzásokkal, egyszerűen élőbbek, lélegzőbbek így a témák, mint amikor csak simán elnyomták őket csellókkal. Mert valljuk be, annak idején ennyiről volt szó, szemernyivel sem többről.

Díjazom azt is, hogy ha úgy érezték, nincs X perc egy nóta csellósított változatában, akkor adott esetben beérték X/3-mal is, halld például a mindössze hárompercesre húzott, hangulatilag is elég alaposan átgyúrt To Live Is To Die-t. De az egyetlen 21. századi túlélőként itt árválkodó St. Anger is sokkal rövidebb az eredetinél, ebből fakadóan működőképesebb is annál. A James Hetfield szövegmondásával színesített One-ról pedig elsőre határozottan úgy tűnt, a világon semmi értelme így, de két-három hallgatás után még ennek a hangulatára is ráéreztem, igen komoly finomságok is akadnak benne. Meg persze néhány jópofa zenei geg is szembejön, mint például az a bizonyos riff a Holier Than Thou végén... A The Call Of Ktuluhoz pedig Cliff Burton eredeti basszussávjait használhatták.

Nem feltétlenül vártam újabb Metallica-feldolgozáslemezt az Apocalypticától, de ha már így alakult, ez egy kimondottan erős cucc. Pontozni nem akarom, de nem tudok belekötni.

Az Apocalyptica november 25-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.