Shock!

Ez a Santa Cruz-i csapat állítólag csak egy viccbandának indult még 2005. tájékán, ám az első lemez sikere, valamint a Century Mediás szerződés ellenére a rendkívül idióta nevet viselő brigád mind a mai napig nem kíván megkomolyodni. De miért is tennék, hisz a tagok még erősen a húszas éveik elején járnak.

Ám a srácok pályája se fenékig tejfel, novemberben ugyanis hatalmas tragédia érte a zenekart. Huszonegy éves korában, épp születésnapja után hunyt el a basszusgitáros Patrick Mason. Mindig elkeserítő hallani egy zenész haláláról, főként ha az illető épp profi muzsikusi pályája elején hagyja maga mögött az árnyékvilágot.

Nos, maga a lemez már sokkal kellemesebb téma, bár a káoszjellegű, szimplán kretén borító majdnem elijesztett engem is a további ismerkedéstől. Ami ezen a korongon hallható, az az amerikai death metal, a hardcore valamint a Commodore64-féle csipogós szintihangzás egyfajta melanzsa, hívhatjuk tehát deathcore-nak is ezt a zenét, vagy akár kísérletezős extrém metalnak. A lényeg azonban a korongon hallható zene, ami vagy jó, vagy nem.

Szerencsére a fiúk második lemezüknék a brutálisabb irányt vették célba. Főként a floridai és úgy összességében az amerikai death metal vonal a domináns, a hc-s elemek csak ritkán kerülnek elő csakúgy, mint az egyébként rendkívül idegesítő csipogós dallamok, melyek ezúttal már csak színesítés gyanánt bukkannak fel, ám ilyenkor is inkább érdekessé, kissé sci-fi-hatásúvá, mintsem irritálóvá teszik a zenét. Ez már az intrót követő első dalban hallható is, a rendkívül fajsúlyos alaptémát egy mély tónusú szintetizátorjáték kíséri elő. Az egyébként humoros című, Save The Castle Screw The Princess-ben a banda azonnal definiálja is, miként értelmezik ők az experimentális death metalt: pusztító, már-már Dying Fetus-os riffek, hatásos breakdownok és elmeháborodott dallamok, s mindezt a kellő mennyiségben adagolva.

A hardcore jobbára a legrövidebb tételekben bújik elő, így a majd másfél perces Mantipede és még az egy percet sem elérő To Get Eaten By the Rats is ilyen darabok, a csordavokál nagyon utca, s ha nem pörögne a lábdob oly kíméletlenül, még akár Madball szerzeményeknek is elmennének. A lemez – s ezzel együtt a csapat - erőssége azonban a masszív betonozásokban és a gyakori, remekül megírt tempóváltásokban leledzik. A Cuffed To Your Ankles vonszolós témáit akár a Cannibal Corpse is írhatta volna, a Shoeshine For Neptune meg egyszerre olyan dühös és beteg, hogy az már a zsenialitás határait súrolja. Szinte bármelyik dalt elő lehetne venni elemzés céljából, annyi minden történik a lemezen. A harmincnyolc és fél perces játékidő pedig éppen elég ebből az összetettebb muzsikából, ámbár még így is idő kell a korong kiismeréséhez.

A lemez hangzása természetesen hibátlan, erőteljes, fejletépő. Node milyen is lehetne egy ilyen kiadóval a tarsolyban? A zenészek tehetsége megkérdőjelezhetetlen, már csak remélni tudom, hogy a váratlan tragédia nem akasztja meg a banda lendületét. Sokáig nyolcasban gondolkodtam, de az igazság az, hogy a maga nemében a The Game Of Life egy kiváló anyag, úgyhogy szerintem megérdemlik a bizalmat.