Shock!

Bármennyire is nem az Artension hivatalos folytatásának tekinti a két főember, John West énekes és Roger Staffelbach gitáros e kissé gázos nevű („-ica" végződés alapból zéró tolerancia!) projektet, teljesen nyilvánvaló, hogy miről szól a történet. Gondolom, az eredeti nevet nem használhatták (az nyilván Vitalij Kuprij billentyűguru és Artension-főnök birtokában van), az utalás viszont így is elég egyértelmű. És persze a zene is hasonló, ha nem is teljesen ugyanolyan, mint amit anno John és Roger az Artensionben tolt: neoklasszikus, virtuóz, erőteljes és dallamos.

Mindezt persze új társakkal hozták össze, akik nem is akárkik. Például az olasz billentyűs Mistheria, bár jónéhány évvel ezelőtti, a néhai Avalon klubban lebonyolított fellépését a mai napig nem sikerült értelmezni, elég komoly dolgokban működött már közre: Bruce Dickinson és Rob Rock egyes anyagai mindenképpen komoly referenciának számítanak, és ezen még a félplaybackes edda-szintivarázslat sem tudott rontani. Aztán itt van a veterán John Macaluso (TNT, Ark, Malmsteen, Starbreaker satöbbi), aki a helloweenes Dani Löblével osztozott a dobtémákon, és hát Steve DiGiorgio basszer is letett már ezt-azt az asztalra, bár azt kötve hiszem, hogy az összes basszust ő nyomta volna fel, elvégre ezen a téren az égvilágon semmi különös sem történik a lemezen. Hozzáteszem, más sem telepszik rá a zenére: a virtuozitás persze jelen van, füstöl a gitárnyak és időnként a klaviatúra is, de egyik megmozdulás sem öncélú. És mivel így kimondottan dalközpontúvá válik a dolog, a lemezanyag szerethető, és könnyen válik sokat hallgatóssá. Még a kissé tompa, életlen hangzás sem vesz el a dalok erejéből, sőt, a mai tökegyforma high-tech keverések mellett még jól is esik a fülnek ez a sound – az enyémnek legalábbis mindenképp.

Aki ismeri az Artensiont, szereti Yngwie komplexebb, epikusabb dalait, netán a svéd billentyű-ego Richard Andersson munkásságát (Time Requiem, Space Odyssey) és a Royal Huntot (elvégre West ott is megfordult), feltétlenül ismerkedjen meg a csapattal, mert akármennyire is kifutotta már magát ez a stílus, azért még mindig nincs dömping ilyen típusú lemezekből. És ahogy említettem, a dalok tényleg jók! Még némi meglepetéssel is szolgál a csapat itt-ott: a 2012 című nyitás már-már thrash, ezektől az arcoktól aligha számítana az ember efféle súlyosságra (persze egy világvége-témakörű szöveghez nemigen illenek a lágy tónusok) – na, itt egy kicsit bánom, hogy nem dörren meg jobban az a gitár. De aztán ahogy haladunk előre, szokja az ember a hangzást, és tényleg minden egyes tétellel nagyon könnyű megbarátkozni. Gyors darabok (Devout, Fight For The Light), illetve középtempósan haladó, húzósabb témák (címadó vagy a full Yngwie-ízű Demon In My Mind) egyaránt akadnak, és persze a lírában mindig erős John is odateszi magát az Ode To My Angelben. Ez az egy szál zongorára épülő, tényleg szép dal a lemez végére talán jobban illett volna, mint középre, de ami jó, az bárhol jó – a magam részéről egy teljes, ilyen dalokból álló anyagot is nagyon szívesen meghallgatnék Westtől. De jellegétől függetlenül mindegyik szerzeményről elmondható, hogy baromi fogós. És, hogy ne érje szó a ház elejét, instrumentális szám is akad (Return Of The Pharaohs Pt. 3. – nem tudom, az első kettő hol és mikor keresendő), de az általánosan jól eltalált arányoknak megfelelően ez sem lett túl villantós, viszont annál ízlésesebb.

A végére pakolt bónusz feldolgozás, a Stormbringer elsőre furcsa választásnak tűnhet, de West igen komoly Glenn Hughes hatásai fényében annyira mégsem meglepő, és mivel ez volt talán az MK3 felállású Deep Purple egyik legtradicionálisabb tétele, nem is nagyon lehet vele mellényúlni. Summa summarum, az Across The Seven Seas élvezetes dalcsokor a műfaj kedvelőinek – bárcsak Malmsteen legutóbbi lemeze sikerült volna (fele) ilyen jól!