Shock!

A The Brutal Poetry Of Existence az öttagú Illinois-i csapat bemutatkozó lemeze. Ezen kívül elég gyenge. Itt akár le is zárhatnám az ismertetőt, mivel a fenti két mondattal mindent elmondtam, amit az ASA-ról tudni érdemes. Sokkal többet egyébként nemigen lehet megtudni az elég retek és információszegény myspace-es oldalról sem (a tagok nevét mondjuk biztos nem lett volna túl nehéz megjeleníteni), merthogy saját honlap az nincs is. Ez mondjuk mellékes.

Az azonban már nem, hogy az egész produkció csak úgy ontja magából a dilettantizmus és az ötlettelenség bűzét. A gyenge demós kiállítású, fekete-fehér-piszkosszürke színekkel operáló booklettől kezdve a közhelyektől hemzsegő, semmitmondó szövegeken és gyér hangzáson át a lényegig, vagyis a zenéig. Ami egyik oldalról a Pro-Painre kacsingat, másfelől pedig az EyeHateGod-féle gyűlöletes muzsikával flörtöl. Csak hát egyikkel sincs egy súlycsoportban. Enyhén szólva.

Az említett bemutatkozó oldalon a The Experiment és a Salt című zeneművekbe lehet belefülelni, és bár nyugodt szívvel ezeket is csak azoknak tudnám ajánlani, akiknek tényleg nagyon sok szabadidejük van, annyiban jó választásnak bizonyulnak, hogy itt legalább pontos a brigád. (Ugyanis sajna ez sem mindig jön össze nekik.) Aztán az ének. Joel Aspinwall dalnok mellett Jon Bowman dobos és Chris May gitáros is kiereszti a hangját. Joel leginkább egy üvöltős, szövegköpködős stílust képvisel, amitől a zene egy nagy adag hardcore színezetet kap, de néha megpróbál tradicionálisan is énekelni, amit a másik két tag vokálja támogat meg. Na, ez az, amit már tényleg nem kellett volna, mivel énekhangja gyakorlatilag egyiknek sincs.

A zenekar közös gyermekének tekinthető 4571 kivételével egyébként az egész lemez az énekes-dobos kettős munkája, és minden kétséget kizáróan ők voltak az urak a stúdióban is (annak ellenére, hogy hangmérnökként a basszer srác van feltüntetve, aki egyébként szintén a Bowman vezetéknevet viseli). A gitárok ugyanis nagyon hátra lettek keverve, a dobok pedig túlontúl az arcunkba lettek pakolva. Más kérdés, hogy elismerésre méltót egyedül az ütős nyújt, a két gitáros többnyire ugyanazt játssza, s hiába 4-5 perc minden szám, egyetlen értékelhető szóló sincs az albumon. Ellenben a záró Courtesy nagy része ének nélkül elmenne dobszólónak is.

Ha ez egy 4-5 számos demó (vagy legfeljebb EP) lenne, azt mondhatnám, hogy kiindulásnak nem rossz, több egyéni ötlet, nagy rakás koncert, és még akármi is lehet belőle. 52 percen keresztül viszont borzasztó unalmas, és így csak a 4571 lezárásául szolgáló cirka másfél perces zongorafutam az, amire rá tudom mondani, hogy tényleg tetszett, a háttérben pattogó tábortűzzel. Legközelebb ennél sokkal többre lesz szükség. Már persze ha lesz legközelebb.