Shock!

„Te jó ég! Mi a fene ez?", kiáltottam fel, amikor meghallgattam a szóban forgó lemezt (a fene helyett egy másik „f" betűs szót használtam eredetileg). Zongora, hegedű, nyomokban klasszikus gitár és egy herélt hangú, képzeletemben Iglesias fizimiskájú fazon nyekereg itt tizennégy tételen át. Olaszok. Idegesítőek. Fájdalmas az egész.

Mintha Richard Claydermant elhagyta volna a csaja és ezért három doboznyi nyugtató meg a komplett My Dying Bride diszkográfia után leült volna két, zsíros hajú digó lelki társával agonizálni. Félelmetesen hangzik, igaz? Az is. Elhallgatom én a melankolikusabb zenéket is, sőt, még a klasszikus zene sem áll távol tőlem, de ez néhol olyan, mintha a Love Storyhoz írták volna. Csak még oda is túl nyálasnak bizonyult.

Ettől az albumtól csak hasmenésem lesz és ennyi nekem épp elég. Hm, a promo cd papírtokjára azt írták, hogy „for promotional use only". Na én másra fogom használni. Megyek is...