Shock!

Ritka kínos helyzet, ha valahonnan pont akkor távozik az énekes, amikor a zenekar éppen a nagy kiugrás előtt áll. Nem is nagyon lehet ilyenkor sérülésmentesen kijönni a dologból, így a legtöbben megpróbálnak inkább biztosra menni, hiszen abban rejlik a legkevesebb kockázat. Ezt tette az Asking Alexandria is, ahonnan a korábbi produkcióknál színesebb, egyénibb – és nem mellesleg kiugróan sikeres – From Death To Destiny turnéi után lépett le Danny Worsnop, hogy rock'n'rollosabb, illetve countrys vonalon keresse tovább a boldogulását. A folytatás ismert, Ben Bruce-ék egy ukrán srácot igazoltak le Danny helyére Denis „Stoff" Shaforostov személyében, és most már azt is tudjuk, merre indultak el vele: visszafelé.

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgokat, akár azt is mondhatnám: a The Black az a lemez, amivel az Asking Alexandria szinte meg nem történtté teszi a 2013-as albumot. És azzal együtt, hogy ez ebben a formában nyilván sarkítás, kétségtelen, hogy az új lemez sokkal inkább hasonlít mondjuk a Reckless & Relentlessre, mint a From Death To Destinyre. Az előző lemezbe nem várt új ízeket hozó könnyedebb, klasszikus arénarockos felhangok visszaszorultak, az összkép megint zúzósabb, üvöltözősebb, és a dallamvilág is inkább a régi Alexandriát idézi. Mint mondtam, ebben a helyzetben ez tűnhetett biztos receptnek, ráadásul pusztán a képességeit tekintve Denis egyértelműen jó választásnak bizonyult: hangterjedelme még nagyobb is Dannyénél, és ugyan Worsnop torka karakteresebb, ezen a ponton nem nyúltak mellé. Vagyis ha összehúzott szemöldökkel hallgattad a legutóbbi lemez kísérletezősebb pillanatait, örülhetsz, mert a banda neked készítette a The Blacket, látszólag minden visszaállt a régi kerékvágásba.

Valamelyest semleges szemlélőként én visszafogottabban lelkesedem. Őszintén szólva sosem tartottam indokoltnak a nagy hype-ot ennél a bandánál, így legutóbb sem, de tény, hogy a From Death To Destinyn legalább elindultak valamerre a nagyon paneles kezdetek után. Távolról sem tartom hibátlannak az előző albumot, de ott végre felvillant a reménye annak, hogy pár lemezen belül az Asking Alexandriából is kifejlődhet valami érdekes, valami érettebb, valami olyan, ami túlmutat az irgalmatlanul szanaszét játszott metalcore-os vonal keretein. Na, hát ebből a szempontból ez a hátraarc most nem jött valami jól, még akkor sem, ha abszolút megértem őket és a dilemmájukat. A masszív tábor simán bekajálja majd a The Blacket, a rajongói rétegek tágítására, esetleges szintugrásra azonban igazi érdekességek, illetve valóban kiugró slágerek hiányában jóformán teljesen alkalmatlan ez az anyag.

Ha pusztán a dalok stílusát nézzük, aránylag változatos egyébként az album, tipikusabb szaggatós-de-dallamos, tinédzserbarát metalcore-stílusgyakorlatok (Let It Sleep, The Black, We'll Be OK, Circled By The Wolves) éppúgy akadnak rajta, mint melodikusabbra vett, együtténeklős himnuszok (I Won't Give In, The Lost Souls, Undivided – szerintem talán ezek a legerősebb pillanatok is a lemezen). De van vérhányósan kezdődő, majd mégis más irányba elvitt, a Danny-szituációt kielemző darab (Sometimes It Ends), az előző album hangulata pedig a Just A Slave To Rock'N'Roll húzós ritmusaiban, riffjeiben köszön vissza. Előrukkolnak némi lírázással is, de sajnos a Send Me Home és a Gone is rettenetesen nyálas, fiúbandás, ezeket eléggé nehezemre esik meghallgatni. Mint ahogy egyébként a fentiek közül egyik szám hallatán sem érzem úgy, hogy bármi különösebben jelentős történne. Ráadásul az album eleje határozottan lendületesebbnek, erőteljesebbnek tűnik, középtájt néha már el-elkalandozik a figyelem, és kissé egybefolyik a történet. Viszont jó hír, hogy visszaszigorodással együtt némelyest a gitárszólózást is visszafogták, mert ezen a téren eléggé kilógott náluk a lóláb, és ami nem megy, azt ugyebár nem kell erőltetni. A Joey Sturgis kreálta hangzás is pont olyan, amilyennek lennie kell: nekem kicsit túl digitális a dob, és az éneken is sok az effekt néhol, de nem én vagyok a célközönség, szóval ezzel azért simán együtt tudok élni.

Itt van tehát nekünk megint az Asking Alexandria, időlegesen megfogyatkoztak ugyan, de nem törtek meg. Ha mást nem, ezt elég megbízhatóan igazolja a The Black, ennél többet viszont jottányit sem hoz, és ha nagyon őszinte akarok lenni, Danny We Are Harlotjába még azzal együtt is több íz és feeling szorult, hogy egyébként az sem a világ nyolcadik csodája. Profin összerakott, lekerekített modern metallemezt szállított le tehát a zenekar, amely semmiképpen sem rossz, de nem is valami érdekes. Így aztán kénytelen vagyok megint azt mondani, amit mindig is gondoltam róluk: ennek a csapatnak szerintem lényegesen nagyobb a füstje, mint a lángja.

Az Asking Alexandria augusztus végén Zamárdiban, a Strand Fesztiválon játszik, további részletek itt.