Shock!

Az Astral Doors nagyjából a Hellfueleddel párhuzamosan bukkant fel, és amellett, hogy mindketten svédek, közös volt bennük, hogy gyakorlatilag az egész rocktörténelem során soha korábban senkinek nem sikerült olyan tökélyre fejlesztett módon dalokat írnia egy klasszikus előadó stílusában, mint ennek a két csapatnak.

Míg azonban a Hellfueledék mintaképe Ozzy Osbourne volt, addig az Astral Doors-ék megveszekedett Ronnie James Dio fanatikusok lehetnek, másra legalábbis nem nagyon tudok következtetni abból, hogy az Astralism immáron a harmadik sorlemezük, amin szemernyi elhajlástól mentesen, rendíthetetlenül játsszák a Dio-metalt, megidézve a mester minden korszakát. Igazságtalanság lenne ugyanakkor nem megemlíteni, hogy mára tagadhatatlanul kialakult egy jellegzetes Astral Doors sound is, még ha az a klasszikus DIO albumokon, a Heaven And Hell, Mob Rules kettősön, és kisebb mértékben az első három Rainbow lemezen lefektetett alapokból fejlődött is ki. Bár utóbbi kifejezés lehet, hogy túlzás, hiszen aki sosem találkozott még az Astral Doors-szal, szerintem a friss dalokra is simán rámondaná: ezek bizony Ronnie új nótái, és alighanem még örvendezne is, hogy a törpe énekes végre visszatért régi formájához.

A műsor tehát nem változott az Of The Son And The Fatherhez és a tavalyi Evil Is Foreverhöz képest, de ez nem is baj, hiszen ezek az arcok ehhez értenek a legjobban, és alighanem más vágyuk sincs, mint életre kelteni a Holy Diver, a Last In Line és a többi örökérvényű alapvetés hangulatát. Ezzel együtt az előző lemezen mintha egy hangyányival erősebb szerzemények szerepeltek volna, mint itt, de ez inkább az Evil Is Forever melletti észrevétel, mint az Astralism elleni. Pláne, hogy most is sikerült néhány óriási himnuszt gyártaniuk: a nyitó EVP például mindjárt ilyen a maga klasszikus DIO gyorsakat idéző tempójával, de nagyon-nagyon rendben van a pattogós, ökölrázós London Caves, az epikus, monumentális Israel, az őszi kedvcsináló EP-ről már ismert Raiders Of The Ark, az energiabomba Vendetta vagy a 8 perc körüli zárótétel is, ami az Apocalypse Revealed nevet kapta a keresztségben. Már ezekből a címekből is kitűnik, hogy a kultúrsznobok akkor cselekednek a leghelyesebben, ha jó messzire elkerülik az Astral Doors-ékat, ez ugyanis leplezetlen retro metal heroikus dallamokkal, misztikus szövegekkel, hosszú gitárszólókkal, vastag billentyűs szőnyeggel, vagyis az alkotók telezsúfolták olyan kliséhegyekkel, amiket a nagyokosok rendszerint csak fensőbbséges mosollyal fogadnak.

Lilagőzös okoskodás és világmegváltás tehát nincs itt, aki viszont szereti a '80-as évek utánozhatatlan atmoszféráját idéző, ám abszolút korszerű hangzással megáldott lemezeket, a fogós, fülbemászó dalokat, a nagyívű énektémákat, az bizony kevés jobb bandát talál a mai kínálatban az Astral Doors-nál. A zenekar kapcsán általában Nils Patrik Johansson énekest szokás az egekig magasztalni, ami teljesen jogos, lévén a frontember tökéletesen hozza a legízesebb Ronnie James Dio melódiákat, én azonban most inkább a Martin Haglund - Joachim Nordlund gitárpárost méltatnám egy kicsit, akik a nagykönyvben megírtak szerint facsarják ki hangszereikből a klasszikus mázban megforgatott riffeket és a veretes szólókat. Joakim Roberg billentyűs szintén igazi old school játékos, aki ízléses futamaival rengeteget tesz a hömpölygő zenefolyam fajsúlyosságához, de sosem tolja magát jobban előtérbe, mint amennyire azt az adott dal megkívánja. Nem akarom bántani az öreg Ronnie-t, de bizony nyugodtan írathatná a lemezeit ezekkel a fiatal, ötletekkel és energiával teli srácokkal ahelyett, hogy Craig Goldyhoz és Simon Wrighthoz hasonló lejárt szavatosságú őskövületekkel bénázik immáron hosszú évek óta. Alighanem mindannyian jobban járnánk ezzel, őt is beleértve...

Meglepetés tehát nincs, kaptunk 13 új Astral Doors dalt az előzményekhez méltó színvonalon. Én a magam részéről nem is számítottam tőlük másra, így rengeteget bömböltetem a lemezt, bár az persze kérdés, hogy meddig menetelhet felfelé a létrán egy efféle leplezetlen klónzenekar. Ez egyelőre talán mindegy is, hiszen a csapat csillaga felfelé ívelőben van, úgyhogy aki szereti Dio-t, az tegye rá a kezét az Astralismre és hallgassa orrvérzésig.