Shock!

Manapság igencsak áldásos dolog death metal rajongónak lenni, ekkora választék tán még soha nem állt a véresszájú fanatikusok rendelkezésére, mint napjainkban. Ám a maihoz hasonlóan a '80-as évek végén, valamint a '90-es évek első felében is irigylésre méltó időszakot éltek a stílus akkori imádói, hiszen ebben az időszakban alakult és forrott ki igazán az a jelenség, amit ma death metalként emlegetünk.

Igazi aranykor volt ez, ahol olyan zseniális, újító formációk bukkantak fel a vérgőzös homályból, mint a Death, a Morbid Angel, vagy épp az Atheist.

Habár a banda 1984-ben született, nagylemezes debütálásukra egészen 1989-ig kellett várni, amivel egy épp formáját nyerő zenei stílus egyik alappillérét fektették le. Egyszóval a Piece Of Time egy igazi alapmű, ami nem mellesleg a technikás death metal legelső tiszta megnyilvánulási formája. De mindezzel nem fújt ki a csapat kreativitása, a soron következő Unquestionable Presence-szel ugyanis egy új extrém zenei irányzatot hoztak létre azzal, hogy az agresszív zenei világba jazzes, improvizációs elemeket illesztettek, és mindezt még elborult ütemmutatókkal is képesek voltak megterhelni. Harmadik lemezükkel ezt a sajátos világot csiszolták, tökéletesítették tovább, de, hogy a sok újítás után mégse érje szó a ház elejét, az Elements egy konceptalbum lett, ami szintén ritkaságnak számított akkoriban death metal körökben, főleg úgy, hogy a lemez témája nem valamiféle zombie-apokalipszis, hanem a négy természeti elem lett.

Ekkor 1993-at írunk, mire az együttes már túl volt egy feloszláson, ami az Elements után nem sokkal szépen meg is ismétlődött, ám ezúttal egészen 2006-ig tartott az adásszünet, aminek végül a csapat motorja, Kelly Shaefer vokalista vetett véget. Először persze a régi társakkal próbálkozott, ám közülük egyedül a dobos, Steve Flynn állt ismét kötélnek, így Shaefer nekiláthatott saját szakállára összeállítani az új évezred Atheistjét. Ehhez végül Chris Baker gitáros és Jonthan Thompson basszer/gitáros személyében lelt társakra, akik jól hallhatóan tisztában voltak vele, hova is nyertek bebocsátást. S habár a visszatérő anyag nem taglózott le olyannyira, mint ahogyan azt előzetesen vártam, azért nagy tragédiáról szerencsére még sincs szó.

Kezdjük akkor a negatívumokkal. A korábbi lemezeknél megszokott őrült jazzes kitérők, improvizatív bemutatók ezúttal nyomokban sem igen bukkannak fel. Ez most egy lényegretörőbb, mondhatni, hagyományosabb death lemez lett, amihez talán az első anyag hasonlít leginkább, bár a Jupiteren kevesebb a kiemelkedő tétel. Az épphogy félórás albumon akad néhány figyelemreméltó ötlet, emlékezetes téma, ám egy Atheist koronghoz képest ez mégis kevés, mely bizony némi arculatvesztéssel is járt. A másik szívfájdalmam a lemezzel kapcsolatosan (merthogy ez inkább szubjektív vélemény, de hadd engedtessék meg ennyi), hogy a hangzás sajnos elég karakter nélkülire sikeredett. Mai elvárások szerint ez egy standard hangkép, ami nem lenne komoly gond egy fiatal csapat esetében, ám az Atheist épp egyike azon bandáknak, akik anno mesterei voltak annak a nyers, húsbavágó hangzásnak, ami a legjobb death lemezeket jellemezte mintegy tizenöt-húsz éve, s amelyet annyira hiányolok a mai produkciókból.

Azért a mérleg még így is a pro felé billen, habár nem sokkal. Aki ugyanis nem ismeri a csapat korábbi műveit, vagy nem kedveli túlzottan a mindenféle furcsa ütemmutatókkal és jazz fúziókkal operáló dolgokat, az itt könnyen nem remélt kincsre bukkanhat. Technikás death metal ugyanis a játék neve, annál se több, se kevesebb. Shaefer új társai jó választásnak bizonyultak, kisujjukban van a csavaros eszű riffelés minden csínja, de basszusgitáron sem épp a Csárdáskirálynőt pengetik oda-vissza. A főnök keze is benne lehetett egyébként a gitártémák kidolgozásában, lévén, hogy neki is szokása a hathúroson való matatás, a hörgés azonban az ő igazi terepe, amitől régen oly legendás és egyedi volt. S ami igaz, ezúttal se teljesít gyengén, ám hangjából mára jócskán kikopott a régi fröcsögős agresszió, kevésbé extrém, de jellegzetes hangszíne miatt máig felismerhető. Aki viszont igazán nagyot domborít a lemezen, az Flynn. Hallgatni is bonyolult, amiket leüt. Néhol már attól fél az ember, hogy egyszerűen szétdobolja a lemezt, de nagyon jó arányérzékkel mindig képes a kritikus pillanatokban némileg visszafognia magát.

Ilyesmi fordul elő például a klasszikus jegyeket vastagon magán hordozó Fraudulent Clothban, ami a lemez egyik legjobb tétele. A Faux King Christ ikergitáros főtémája azért furcsán hat, elég ötlettelennek is tűnik, viszont itt is Flynn siet menteni, ami menthető egy olyan témával, ami még a régi, kísérletezős Atheistet idézi. A másik meglepő darab a nyitó Second To Sun. Ez a dal elsőre nem tetszett túlságosan moderneskedő megoldásaival, ám néhány figyelmes hallgatás után valahogy mégis közelebb férkőzött hozzám. Talán a sokszínűségével, talán a meglepő húzásaival, de ez a lemez másik kiemelkedő darabja. Azért, csak hogy a hangzásra megint kitérhessek, a záró, egyébként pofás Third Person nyitó gitártémájáról már csak az elcseszett hangzás miatt is valamiféle jelenkori Maiden téma ugrott be elsőnek. Hát ez van.

A Jupiter egy érdekes lemez. Megveszekedett Atheist rajongók csak fokozott óvatossággal közelítsék meg, nem biztos, hogy azt kapják, amit várnának. Amúgy meg ez egy korrekt death lemez, ami bizonyos pillanataiban működik is, de akkor nagyon, viszont ilyen pillanatból lehetne több is. A pontszámban azért az Atheist iránti mély tisztelet és a gyönyörű borító is benne van.