Shock!

Nem leszek nagyon hosszú, mert ennek a kritikának tulajdonképpen ugyanaz az egyszerű célja van, mint ennek a válogatásnak magának: hírt adni róla, hogy a győri Auróra él, működik, és - minden bizonnyal - köszöni, és jól van. Szükség is van erre, hiszen a veterán punkok már egy jó ideje nem adtak hírt magukról, sőt, elmondhatjuk, hogy az egész elmúlt évtizedben olyan eszeveszett lemezkiadási tempót diktáltak, aminek láttán még a Tool is elismerően csettintene: tíz év alatt mindössze két lemezre futotta az erejükből (2004 – Meddig tart; 2008 – Tűréshatáron túl), amik mindennek tetejébe még elég gyengén is sikerültek. A tortán pedig az jelentette a fingszagú habot, hogy 2011-ben az öregedő keletnémet turista fizimiskájú alapító tag, Galacs is lelépett, úgyhogy mára csak Víg László énekes/gitáros maradt magányos hírmondónak a klasszikus trióból, aki ráadásul érthetetlen okokból Vígóra cserélte a jól bevált Vigi becenevet, dobosnak meg bevette saját fiát, Víg „KisRóra" Norbertet.

Ez így csomagba gyűjtve ritka szarul hangzik, ám a közelmúltban pár alkalommal volt szerencsém Győr büszkeségeihez, és elmondhatom, élőben tényleg ritka egységes banda képét nyújtották, akik jóval precízebben, fémesebben és pontosabban játszották a régi nagy slágereket is (még ha ezek a jelzők egy punk rock csapat esetében nem is feltétlenül számítanak dicséretnek.) Sokan tán felteszik a költői kérdést, hogy mi a retkes ló&%*t keres nálunk egyáltalán az Auróra, mikor abszolút nem vág profilba a dolog, pedig szerintem egy igazán megkerülhetetlen színfoltját jelentik a magyar zenei életnek, és hát kevés olyan embert ismerek, aki soha nem üvöltötte részegen, hogy „lehettem volna akármi, de nem volt türelmem kivárni", vagy épp „mi legyen velem, nem vagyok álmos, prostituált ez a város" (persze lehet, hogy csak én forogtam mindig rossz körökben). Mindegy is, hogy egy mostanában igencsak népszerű fordulattal éljek: szerintem harminc év zenélés után nekik ez jár! Pláne, hogy a honlapjuk tanúsága szerint fel fogják pörgetni a tempót, és a közeljövőben várható tőlük egy stúdiólemez, sőt (figyelem!) egy akusztikus korong is.

Első blikkre ennek a válogatásnak nem sok létjogosultsága van, hiszen Vigiék már '99-ben is kiadtak olyasmit, és az itteni dallista nem mutat hatalmas különbséget az akkorihoz képest, vagyis újra itt vannak a legnagyobb slágerek (Egy kis anarchia; Viszlát Iván; Másvilág; Előre kurvák, gengszterek; Robin Hood; Ez a város; Nem vagyok ostoba), meg az olyan újabb keletű koncert (és személyes) favoritok is, mint a '88 telén, a Kifacsart citrom, vagy a Múltak az évek. Csak éppen amíg a '99-es lemezen pusztán egymás mellé lettek dobálva az egyébként rettentően változó hangminőségű (de leginkább fos) darabok, addig itt sokkal nagyobb energia befektetésről volt szó: Töfi Denevér Stúdiójában, Szolnokon újravették mind a huszonöt dalt, ami a két CD végső változatára felkerült. Töfi meg a Hammer Records nyilván nem véletlenül kerültek a képbe, az a minimum, ha azt mondjuk, hogy ez a legfémesebb (és toronymagasan legjobb) hangzású hanganyag, amit a trió valaha kiadott, Kisbé basszusa sosemvolt alapokat adott a zenének, az ifjabbik Víg pedig simán hoz olyan témákat, amiket Polyák a hőskorszakban az élete árán sem tudott volna.

Kérdés persze, hogy mindez az originál punk híveknek mennyire fog bejönni, hisz' minden bizonnyal mondják majd jó páran, hogy ez már túl profi, hová lett a spontaneitás, meg a zsigeri lendület? Szerintem viszont mindez – és még az is, hogy sokszor bizony az énektémákat is átgyúrták, jócskán megeffektezték stb. - gond nélkül beáldozható annak oltárán, hogy végre fülsértő zúgások és hangerő-ingadozások nélkül, minden igényt kielégítő hangszereléssel hallhassuk az Egy kis anarchiát, a Mások a módszereket, vagy az Iskolába járszot. Sokszor bizony mintha új számokról lenne szó, a záró Ez a város esetében például mindenképp.

Sok szónak is egy a vége: ezt a válogatást tényleg érdemes beszerezni mindenkinek, aki valaha is szerette az Aurórát, akinek pedig totál ismeretlenek, de egy kicsit is kíváncsi rájuk, az mindenképp ezzel kezdjen, mert tényleg a zenekar esszenciáját nyújtja ez a huszonöt dal. Nyilván van, aminek feltétlenül itt kellene lennie (hogy maradhatott le pl. a Köpök rá, pláne a Bella csao, fel nem foghatom), és hát olyan is, ami meg senkinek sem hiányozna (Egy kis anarchia II.; Hallgass; Egyszemélyes háború), de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a kiadvány azt is egyértelműen eldöntötte, hogy a holnapi Auróra hangversenyen is ott a helyem. A 'Róra újra itt van hát, és bizony mások lettek a módszereik!