Shock!

Egy kezemen, de inkább egy ujjamon meg tudom számolni, hány olyan punkzenekar van, amelyik a szülővárosától kitüntetést kapna. Pláne olyan indokolással, hogy „a fiatal generáció egészségügyi prevenciós ellátásának megsegítése és jövőképük formálásának támogatása érdekében, karitatív területen végzett, áldozatos munkája elismeréseként". Az Aurora viszont megcsinálta ezt a bravúrt, igaz, ha valaki, akkor ők tényleg megérdemlik. Mert olyan punkcsapat sincs túl sok, aki folyamatosan ilyen aktívan venne részt a közösség életében: tábor- és klubszervezés, állatmentés, pénzgyűjtés, de még szegény Szilágyi Pityi bácsi orvosi kezelésének a költségét is általuk (és persze a rajongók által) sikerült összedobni anno. Meg mondjuk az sem túl hétköznapi, hogy egy banda majd négy évtizede folyamatosan küzdjön a színtéren, bármiféle leállás nélkül, szépen lassan intézményesülve. Az pedig már tényleg csak hab a torta tetején, hogy ennyi idő után is egy olyan anyag pottyan ki belőlük, mint a Teszt alatt a türelem.

Öt év telt el a legutóbbi stúdióalbum, a monstre hosszúságú Se fájdalom, se félelem óta, amit a megjelenése idején igencsak szerettem, aztán valahogy mégis elég hamar ráuntam az ízére. Ez egyébként már a 2010-es évek megváltozott felállású és némileg módosult fazonú Auroráját fejlesztette tovább: nem kellett meglepődni rajta, ha itt egy líraibb szerzemény, amott meg akár egy komplett ballada bukkant fel a mélyből. A játékot a tavalyi Más világ lemezen vitték el a falig, ahol is régi (és újabb) 'róra-slágerek öltöztek akusztikus köntösbe. Persze, aki rendszeresen járt Vigiék koncertjeire (mint ahogy én is), annak már nem lehetett ismeretlen ez a törekvés, a zenekar egy ideje ugyanis bőven kacérkodott a (be)dugatlan hangszereléssel, és ugyan érdekesnek tartottam a végeredményt, az irány bizony csípte a szememet. Vártam egy olyan lemezt, ahol a klasszik Aurora-hangulatot kapom újra a képembe vágva, jó, ha nem is egészen az Iván/Kurvák, gengszterek uralta időkből, de legalább a Balkán Expressen tartott Illegális bálba visszatérve. És ez a lemez lett a Teszt alatt a türelem.

Mert itt bizony nincsenek balladák, nincs lírázás és akusztika, van viszont klasszikus, gyors (és nem is annyira gyors) középtempós ereszd-el-a-hajam, a refrénben olyan együtténeklős dallamokkal, amire bárki azonnal rá fog harapni, aki valaha is szerette a győri punkok világát. A kezdés a Nem érdekellel egyből megadja az alaphangot, ez a dal mintha még a Nincs karácsonyról maradt volna le, aztán a Gyári hibás és a nem túl napfényes hangulatú lemez egyetlen valóban pozitív (vagy inkább gunyoros?) kicsengésű sorait rejtő A mi időnk még emeli is a tétet. Ennek ellenére úgy érzem, hogy érdekes módon a lemez második fele lett az erősebb, az ultrafogós Üzemmódot váltok, a kicsit durvább Falánk a hatalom, a már most klasszikus címadó, a lemez talán legjobb sorait rejtő Utolsó buszra, vagy az akusztikus formájában már ismert (itt viszont zajosban szereplő) Az élet zsoldosa bizony mind ott vannak a legjobb pillanatok között.

Egyetlen jelentősebb eltérés van a korábbi Aurora-lemezekhez képest: a szövegekért ezúttal nem az állandó szerzőtárs Pusztai Zoli felelt, hanem azokat maga Vigi követte el. Mindenki tudja, hogy a győriek esetében mennyire fontos az azonnal felismerhető, markáns szövegvilág, így ez aztán abszolút árokba is kormányozhatta volna a szerelvényt, itt azonban szerencsére szó sincs erről. Vigi pedánsan hozza tanítómestere manírjait, többnyire sikeresen elkerülve azokat a blődségeket, amik a legutóbbi Pusztai-darabokban bizony olykor-olykor már felütötték a fejüket.

Mindent egybevetve, nem hiszem, hogy lenne olyan aurorás, aki a ráadásul kifejezetten jól is szóló Teszt alatt a türelem lemezt fanyalogva hajítaná a sarokba, sokkal inkább érzem úgy, hogy Vigiék esetében sokadvirágzásról van szó, amit lehet, hogy a bezártság és a koncerthiány okozta frusztráció hozott ki belőlük, lehet, hogy más, de remek dolog, hogy így alakult.