Shock!

Az Auróra egy régi szerelem. Tisztán emlékszem, mikor matróztársaimmal vártunk a jéghideg pétervári éjszakában, 1917. november 7-én, hogy az Auróra cirkáló orrából leadott lövés hangjaira megostromoljuk a Téli Palotát... na jó, ennyire talán mégsem régi, de arra azért tényleg emlékszem, hogy mennyire jó volt érettségizőként üvölteni bele a kietlen éjszakába, a tanároknak adott szerenád alatt a Lehettem volna halhatatlan sorait, az olyanokat, mint hogy: „Lehettem volna akármi, de nem volt türelmem kivárni" – remélve, hogy a szöveg nem éppen rólunk szól. Egymást átölelve, már nem is annyira józanul, mégis lázadva a ki-tudja-mi ellen, de legalább azt hinni, hogy így van jól, teljes gőzzel, előre.

Aztán a kapcsolat végig meg is maradt, és – ahogy az már csak lenni szokott – néha régi hőfokán lángolt (Nincs karácsony, A rezervátum mélyén), néha totál elhidegültünk egymástól (Meddig tart?, Tűréshatáron túl), olykor pedig csak úgy elvoltunk egymás mellett (Balkán Express, Még nem ez a tréfa vége). Nem hazudok olyat sem, hogy legutóbbi lépéseik maradéktalanul elnyerték a tetszésemet, értve ezalatt újsütetű rajongásukat az akusztikus koncertek és dal-átdolgozások iránt, de hát ez már nyilván nem ugyanaz az Auróra, aki barikádharcosokról, kis kurvákról, partizánokról, fojtogatókról danolt. Nincs is ezzel semmi gond, én sem vagyok már ugyanaz, aki azokat a dalokat hallgatta. De ha új lemez jelent meg Vigitől és aktuális társaitól (már egy jó ideje ez Kisbét és Víg Laci fiát, Kis Rórát jelenti), azt be kellett szerezni.

Aztán ahogy jöttek az első hírek arról, hogy az új Róra dupla lesz, azért jócskán elbizonytalanodtam: vajon tényleg jó ötlet ez? Kell-e bő órányi zene egy punkbandától? Hiszen ez óhatatlanul jópár tölteléket fog generálni. Nos, a teljes lemezanyag ismeretében sem merem rávágni a magabiztos igent, mert sajnos valóban van némi resztli, és talán tényleg ütősebb lett volna egy szimpla lemezben gondolkozni, de igazából ez is az egyetlen bajom a Se fájdalom, se félelemmel. A kétszer tizenegy dal között persze akad pár ismerős: az Őrült világ bódult keringője, a Nem történik semmi tipikus aurórás punk and roll szösszenete és a remek szövegű, fél-akusztikus Kissé nagyon durva, mely az első korongot zárja – végtelenül keserűen. Van aztán olyan is, ami már vagy négy lemezzel ezelőtt íródott, csak mindig lemaradt mindenhonnan, itt meg az egyik legerősebbé vált (az ultradallamos Szép és szomorú). Ja igen, újra „felvették" az Áramszünetet is, ami már az Előre kurvák, gengszterek korongon is az egyik csúcspontot jelentette. A többi téma viszont új.

És hát ekkora játékidő alatt azért már jócskán lehet eltántorogni erre-arra: kicsit punkolunk (Bűnnel határos, Intim dolog, Tartanak tőlem, Nem baj, Legyen úgy), kicsit negédeskedünk (Égi ajándék, Nélküled), vagy ha épp úgy hozza kedvünk, kicsit balladázunk is (Idők vége – benne kéremalássan hegedűvel!). De a legtöbb tétel persze a tipikusan 'rórás, „egyszer hallod és már dúdolhatod is"-téma, vagyis mondhatni ezúttal sem annyira a punkos kosz és nyersesség volt kidomborítva. Ezek közül legjobban a pattogós Vigyázz magadra és a záró Kívül-belül jön be leginkább, de lehet, hogy holnap már másik kettőt mondanék.

Az örök társ Pusztai Zoli szövegei meg nyilván olyanok, mint az elmúlt bő három évtized alatt bármikor, vannak, akik zseniálisnak tartják, mások szerint ostoba demagógia minden egyes sora, én mondjuk a kettő végpont közé helyezem el magam, azzal, hogy azért Zoli bácsi szövegeinek minősége is eléggé hullámzó tud ám lenni. Ha a csúcspont az Intim dolog az olyan remek mondatokkal, mint a „Vágjál jó pofát, ha téged vágnak át, vagy vágj egy üveget a falhoz este", akkor a másik póluson a Nem baj iszonyatosan buta banalitása helyezkedik el. És meg egy dolog, ami felett egyszerűen nem tudok szemet hunyni: a Tartanak tőlemben hallható „nyilvántartanak – nyilván tartanak tőlem" remek szójáték, csak éppen lopás. Ez ugyanis az alter-legenda Kontroll Csoport egyik legismertebb, ikonikus sora, amit itt Pusztai sutyiban újrahasznosít, de úgy ám, hogy a Kontroll-dalszöveg más elemeit is átvette. Ejnye már!

Rágom már egy ideje az új Aurórát, és addig rágtam, míg csak lenyeltem. Ha őszinte akarok lenni, talán A rezervátum mélyén óta ez a legjobb anyaguk (és az azért még barátok közt is majd tizenöt év!), közel sem tökéletes, de hát azt ki a rosseb vár már kábé harmincöt éves bandáktól. És még ha Pusztai sötétebb színekben is látja a világt, mint legutóbb, az azért mindenképpen bizalomra ad okot, hogy a lemezt nem a „Lassan harminc éve nem változik semmi, boldogulni nehéz, könnyű tönkremenni / A paraziták persze dúskálnak a jóban, lassan minden veszve – mondom távozóban" sorokkal zárták, hanem jóval optimistábban ezekkel itt, ni: „Senki nem marad egyedül / Mindenki a helyére ül / Minden a helyére kerül, kívül-belül."

Remélem, igazuk lesz. Vigiéknek elég sokszor az szokott lenni, szóval az esély most is megvan rá.