Shock!

Ahogy a klasszikus vicc mondja: az emberiség történetének egyik legnagyobb tragédiája, hogy a Titanic süllyedt el, nem pedig az Auróra cirkáló. A mi külön bejáratú, idén harmincadik születésnapját ünneplő Auróránk viszont szerencsére nem csak, hogy nem süllyedt el, hanem minden jel szerint frissebb és egészségesebb, mint az elmúlt évtized során bármikor. Már a tavalyi Esszencia válogatás áthangszerelt klasszikusainak megfülelésekor teljesen egyértelmű volt, hogy a veterán győri punk rocker horda reneszánszát éli, majd azt követően végigkoncertezték az országot (én is találkoztam velük, tényleg energikusabbak és pontosabbak, mint bármikor korábban), és mindenféle zenés videókat kezdtek el gyártani a régi slágerekre. Elkapta hát őket a gépszíj, ami nem is csoda, hiszen véletlenül sem fogatlan szájuk széléről tápiókapudingot lefelé csorgató punk nyuggereket képzelj el, mikor az Auróra nevét hallod, hiszen az alapos vérfrissítésnek hála egyedül Vigi (illetve új nevén Vígó, de én biza nem ezt fogom használni) maradt az eredeti bandából, ő meg úgyis egy örökifjú gazfickó.

Emellett a tavalyi korong új lendülete nem kis mértékben Töfinek és az ő szolnoki Denevér Stúdiójának is köszönhető volt, így aztán nem is lepődtem meg, hogy az igen markáns kinyilatkoztatásnak is felfogható elnevezésű Még nem ez a tréfa vége szintén a Denevérben látta meg a holdvilágot, mint ahogy azon sem, hogy újfent a Hammer gondozásában szabadultak ránk. (Olyannyira, hogy a lemezt első körben a Hammerworld nyári duplaszámának mellékleteként lehetett beszerezni.)

Na hát akkor: nincs melléduma, az Auróra tizenegyedik sorlemeze a trió egyik legbátrabb anyaga lett, hiszen az ősrajongóknak ezer százalékosan nem fog fenntartások nélkül tetszeni. Én magam első hallgatásra igazából csak három dolgon lepődtem meg: a hangzáson, a szövegeken és a zenén. Először is a hangzás: Vigiék esetében az ember már meg sem lepődött azon, hogy szinte kivétel nélkül minden lemezük erőtlen, szarfos hangzással bírt, valahogy úgy könyveltük ezt el, mint egyfajta punk rock előírást, amit nem nagyon illik megszegni. Az új lemez viszont alapjaiban más: Töfinek hála a hangszerek normálisan, szépen szólnak, ahol például korábban Galacs basszusát szinte csak sejteni lehetett a dob mellett, ott most Kisbé bőgője egyszerűen meggyomroz minket, Vigi hangja pedig tisztább, teltebb (és már bocsánat, de sokkal kevésbé pösze) mint bármikor korábban, gitárja pedig néhol kimondottan fémesen riffel. Hallgassuk csak meg mindjárt a két nyitó dalt, személyes kedvenceimet, a Meg van méget és a Nincs térerőt: látni fogjuk, mennyit jelenthet a normális megszólalás. Számomra ez mindenképpen örömteli hír volt, de kérdés, mindenkinek az lesz-e majd az őszülő tarajú rajongói had soraiban.

Aztán a szövegek: természetesen, ha Auróra szöveg, akkor Pusztai Zoli, akit mindig szerettem ugyan, ám az utóbbi időben egyre inkább úgy gondoltam, nem nagyon van már mit mondania, százszor végigrágott szóképeit, gondolatait rágja százegyedszerre is. Na, Zoli Bátyánk jól rám cáfolt, most aztán tényleg megújult, ezerszeresen bejáratott kifejezései, szóviccei helyére újak kerültek, amiből minden bizonnyal ki fog nőni egy-két klasszikus sor is – például az olyanok, mint az „Alszik a város, egy számlagyáros van már csak ébren, senki más" baromira eltalált lett –, viszont vannak olyasmik is, amikkel egyszerűen sokan nem tudnak majd mit kezdeni. Én sem tudtam először köpni-nyelni se, mikor olyan sorokat füleltem, mint „Szél táncol sötét éjeken át, téli ég alatt didereg a világ" vagy „Kozmikus zene, egy vagyok vele/Repülök, zuhanok a fénybe, a mindenség szívébe". Sokadik hallgatásra meg lehet szokni a dolgot, de első gondolatom bizony az volt, hogy véletlenül nem egy Korda Gyuri lemez szövegeit kutyulták-e ide, és mi lett azzal a kompániával, amely anno olyanokat danolt, hogy „Ezek maradék évek, maradék órák talán / Patkányok basznak az utolsó éjszakán." Mondom, bátor lépés volt ez a lemez Vigiéktől, és akkor még a zenéről nem is beszéltünk.

Mert hát bizony e tekintetben is komoly meglepetéscsomagokba léphet bele a gyanútlan hallgató. A nyitány a már említett párossal még egészen tradicionális (egyben igen jófajta) punk rock, a Meg van még a slágeresebb fajtából, a Nincs térerő pedig egy keménykötésű 'róra himnusz, ami „Egyforma hülyék cirkálnak föl-alá mindkét oldalon" szövegű refrénjével elég markáns véleményt mond, többek között azoknak is, akik korábban, kábé a Tűréshatáron túl lemez környékén azzal vádolták a győrieket, hogy túlzottan jobbra tartanak. A Magányos éjszaka / Miért ne lennél dalpáros szerelmetes témákat jár körbe, az első viszonylag könnyedebb darab, a második pedig egy szaggatott ritmusú, leendő koncertfavoritnak tűnő tétel. Eddig még hatalmas meglepetések nincsenek, de a lemez felétől érkezik a Fekete kő, ami voltaképpen súlyosabb gitárokkal előadott popzene – amiben az idegesítő wó-ó-wohohó kórustól egyszerűen a hideg ráz, akárhánysor hallom, viszont a trombitaszóló meg rohadt pofás lett. Aztán érkezik a Téli ég alatt, ami kérem szépen, nem más, mint egy lírai dal! Igen-igen, ezt is megértük hát, és lehet, hogy maradi pöcs vagyok, de erre bizony én sem tudok pontot adni, pláne, hogy a szöveg nem kicsit giccses és klisés. Pedig Vigiék minden bizonnyal komolyan gondolták a dolgot, mivel még klip is készült rá.

Utána kell is a címadó Auróra módra kapkodó tempója és szövegvilága, hogy kisimítsa ráncos homlokomat, majd a Szabadon szembe a széllel már abszolút vidám mosolyt rajzol képemre, ez ugyanis nem más, mint egy hamisítatlan motoros rock and roller téma, igaz, ilyesmit sem írtak sokat eddig Vigiék. A Nekem az élet kicsit más ezután ismételten egyszerre súlyos és dallamos, újfent igen markáns mondanivalóval, zárásnak pedig érkezik a Kozmikus zene, ami a Téli ég alatt lírája mellett a másik olyan darab, amitől az igazhitű punk rockerek majd sugárban hányhatnak egy nagyot, mivel ez meg nem más, mint egy akusztikus dalocska, szinte már ezoterikusnak mondható szöveggel, ami kábé úgy illik egy Auróra lemezre, mint apáca a kuplerájba! Kutya legyek, de annyira fogósak a dallamai, hogy ez bizony minden berzenkedésem ellenére bejön.

Nem mondom tehát, hogy a borzalmas borítóba csomagolt lemezzel élete albumát csinálta meg a trió, ezt mondjuk nyilván nem is várta már tőlük senki sem, az viszont mindenképp meglepő, hogy három évtized punk rockolás elteltével mennyi újdonságot fel mernek még vállalni. Az persze megint más kérdés, hogy ezek közül nem mind sült el túl jól, és biztos lesz majd, aki a jó öreg szlogennel élve azt mondja, hogy mindez annak a számlájára írható, hogy öregszenek, vagy épp eladták magukat. Erről csak annyit, hogy az öregedés annak tudatában elég nagy marhaság, hogy az átlagéletkor kábé a kezdeti években lehetett ilyen alacsony, és azt sem hinném, hogy a váltásoknak hála Presser Pici bácsi jövőre 'róráékat is meghívja majd a Magyar Dal Napjára, hogy Kóborral és Delhusa Gjonival összeölelkezve nyomják el az Előre kurvák, gengsztereket. Azért pedig mindenképpen pluszpont jár, hogy a Nincs térerő klipjében nem más bohóckodik, mint a lassan már nyolcvanadik életéve felé haladó Lópici Gáspár, az utca hírmondója, azaz Szilágyi István színművész. A Még nem ez a tréfa vége laza találkozás egy régi haverral, vidám nyáresti sörözés, semmi extra, de azért jólesik.