Shock!

Az Avatarium az utóbbi évek egyik legkompaktabb és legsikerültebb története az európai színtéren. Miközben adott egy jól ismert figura és a hozzá kapcsolódó, jól ismert dalszerzői stílus, a projektből fokozatosan igazi zenekarrá fejlődött formációban Leif Edling úgy tudta újraértelmezni a saját fogásait, hogy a végeredmény az első pillanattól fogva frissnek, ütősnek hatott. Ez még annak fényében is nagy dolog, hogy Edling amúgy sosem adott ki a kezei közül gyenge cuccokat, és az utolsó bő tizeniksz évben a Candlemassben is különösen jó formát mutatott.

A májusban megjelent Hurricanes And Halos az eddigi két anyag méltó utódja lett, ráadásul úgy, hogy korszakhatárt jelent az Avatarium pályáján. A turnézást egészségi problémái miatt évek óta hanyagoló főnök itt már teljesen a háttérbe húzódott: noha dalszerzőként és agytrösztként továbbra is ott mozgatja a szálakat a háttérben, ezen a hármas lemezen már nem játszott, és egyre nagyobb teret engedett a többieknek. Mindez nem hozott alapvető változást a zenébe, de azért éppúgy nem ugyanolyan az anyag, mint ahogyan a The Girl With The Raven Mask is különbözött az első albumtól. Szerintem most kissé rockosabb, néhol talán pszichedelikusabb az összkép, mint eddig, de az érzésvilág ugyanaz.

Márpedig utóbbi az, ami miatt én is annyira szívesen hallgatom ezt a bandát: hihetetlen atmoszférája van annak, amit csinálnak. Lehet, hogy minden itt szereplő elemet hallottunk már az elmúlt ötven év lemezein, de amit ezekből összeraknak, így is kivételesen élvezetes. Ahogyan biztos, hogy hiába kapnánk meg ugyanazokat a hozzávalókat és eszközöket, Jamie Oliver finomabb kaját készítene ezekből, mint én, úgy az Avatarium is kimagaslik a hasonló bandák – amúgy nem túlzsúfolt – mezőnyéből. Itt van például a Road To Jerusalem, amely harmadikként szerepel az albumon, és nagyjából mindent egyesít, ami jó bennük. Pedig pont nem egy Candlemass-ízű doomhimnusz, hanem inkább amolyan elszállós, mélyen a hippikorszakban gyökerező téma finom akusztikus gitárokkal, amely aztán egészen fennköltté válik a végére, ahogy a dús hangszereléssel megágyaznak a végig istennőként éneklő Jennie-Ann Smith hatalmas dallamainak. Ezt pedig igen okos húzással a lemez talán legsúlyosabb eposza, a kilencpercesre nyúló, érdekes szerkezetű, szintén magával ragadó Medusa Child követi a sorban. Ezzel a két dallal szerintem tökéletesen lehet szemléltetni, ismét mennyire erős albumot készített a banda.

Ezúttal amúgy a változatosságra gyúrtak rá nagyon, a skála az Into The Fire / Into The Storm és a The Sky At The Bottom Of The Sea klasszikus Purple-, Rainbow-, Heep- és Sabbath-emlékeket egyaránt idéző, hammondos heavy rockjától a The Starless Sleep kvázi-slágerén át egészen a When Breath Turns To Air szomorú, csodaszép blues-lassújáig terjed. De még a záró címadó filmzenés instrumentalizmusának is hatalmas hangulata van, ha pedig a doomosabb, riffesebb megközelítést hiányolnád, az említett Medusa Child mellett a hasonlóan óriási A Kiss (From The End Of The World)-öt tudnám ajánlani. És tényleg az a legjobb a Hurricanes And Halosban, hogy visz előre a lemez íve – aki ma is komplett albumokban gondolkodik, szerintem észre fogja venni, hogy a zenekar a dalok egyenkénti topra tétele mellett az összképre is nagyon figyelt. Vannak jelei annak, hogy előbb-utóbb a metalszíntérről is kiveszik majd ez a megközelítés, de remélem, még messze vagyunk attól, hogy ez legyen a jellemző. Sokszor hangsúlyoztam, ezúttal is megteszem: egy szépen felépített nagylemez egyvégtében sokkal többet ad, mint pusztán nyolc-tíz-tizenkét dal random egymásutánban.

Lehet, hogy nem olyan súlyos ez az album, mint az első volt, de tele van zenei finomságokkal és lélekkel, engem ismét kenyérre kentek vele.

Az Avatarium szeptember 30-án Budapesten koncertezik, további részletek itt.