Shock!

Bevallom, kissé nehezen követem Leif Edling és a Candlemass dolgait az utóbbi időben, de azt hiszem, jelenleg az a mondás, hogy a banda nem oszlott-oszlik fel, csupán a lemezkészítéstől vonul vissza, és Mats Levénnel a mikrofonnál, illetve Per Wiberggel az orgonánál időnként azért még koncerteznek. Persze ez érthető valahol: albumot felvenni drága dolog, eladni már szinte lehetetlen, a fesztiválos ajánlatok viszont rendre érkeznek minden szezon előtt, és egy zenész otthona mégiscsak a színpad. Kreatívkodni attól még lehet, de jó, ha ezt tét és az anyagiak miatt való stresszelés nélkül is megtehetjük. Más kérdés, hogy a hasonló zenei gyökerek, Levén személye és Edling markáns zeneszerzői stílusa miatt a Candlemass így könnyen összekeverhető a Krux vagy az az Abstrakt Algebra projektekkel, de annyi baj legyen: aki alaposan ismeri a basszer létére is simán skandináv Iomminak nevezhető fazon munkásságát, megtalálja azokat a finom különbségeket, amelyek segítségével a különféle Edling-munkák megkülönböztethetők egymástól. Végülis ha egy hármasikrekkel büszkélkedő apa közeli barátai vagyunk, egy idő után vélhetőleg mi sem tévesztjük össze a gyerekeket.

Az új „családtagot" mindenesetre igyekezett még könnyebben beazonosíthatóvá tenni Leif, elvégre most először egy hölgy kezébe adta a mikrofont, és ezáltal stílusváltás nélkül is teljesen más arcot kaphatott a zene. Jennie-Ann Smith ugyan lényegében teljesen ismeretlen a nagyközönség előtt, ugyanakkor szuggesztív előadásmódja révén azonnal magával ragadja a hallgatót. Esetében szó sincs operás angyali hangról vagy gótikus erotikáról, de még csak nem is egy reszelős hangú, dögös rockszutykot tisztelhetünk benne, sokkal inkább jutnak eszembe elmebeteg, (ön)gyilkossá vált középkori, netán viktoriánus családanyák, akik valami vidéki birtokon lemészárolták a ház népét és visszajárnak kísérteni. Kicsit kingdiamondos a feeling, nem igaz? Persze lehet, hogy a sok kosztümös thriller ment az agyamra, de Ms. Smith hangjának és a Candlemass zenéjének kombinációja minden, csak nem megnyugtató – és persze az anyanbandához hasonlóan az itt hallható, pókhálóval átszőtt dallamok is totális függőséget okoznak. Időnként, például a Pandora's Eggben Jennie afféle női Dio-ként nyilvánul meg, heveny libabőrt okozva a hallgatónak, máskor pedig bár tudjuk, hogy menekülnünk kellene, mégsem bírunk ellenállni az invitálásának (a név- és címadó tételben saját tébolyának szentélyébe csábít). A szupersúlyos Bird Of Preyben ismét Dio szellemiségében tolmácsol pár paráztatós gondolatot a hölgy, de a mestert legjobban talán a záró, lírainak is mondható Lady In The Lampben idézi meg a csapat: ez egész konkrétan olyan, mintha valami régi Rainbow lassú lenne (még a bevezető gitárjáték is tiszta Blackmore), mégis valami sokkal betegebb, nyomasztóbb atmoszférát sugározva. Zseniális, de komolyan. Ha belegondolunk, ez a dal akár afféle fricska is lehet Ritchie-nek: mintha csak Candice Night Mrs. Hyde-énje jönne elő ebből a bizonyos lámpából.

Marcus Jiddell gitáros rocksztárkodhatott korábban a Royal Huntban és még inkább az Evergreyben, de sokoldalúsága ebben a komor zenei világban is kiteljesedhet: élvezet hallgatni szólóit, doomba mártott riffjeit. Carl Westholm billentyűs játéka már a Kruxnál is szerves részét képezte a zenének, itt sincs másképp: ha kell, Hammond, ha kell, szőnyeg vagy effekt, esetleg egy-egy Moog hangszín – a lényeg, hogy amennyire lehet, súlyosak legyenek az alapok. Brutál jól szól az egész, és amit hallunk, abszolút méltó bármelyik Candlemass oldalhajtáshoz, sőt, megkockáztatom, hogy még a Psalms For The Deadnél sem gyengébb egy fikarcnyit sem – ha Rob Lowe vagy akár Levén énekli fel a dalokat, akkor ez a lemez lenne a legutóbbi Candlemass mű folytatása. Ebből is látszik, hogy az összekötő kapocs maga Edling, akinek úgy látszik, tényleg toppon van a kreativitása bármiféle átszervezéstől függetlenül is. Tökéletes depresszáns a hideg, sötét téli napokra, estékre – reméljük, a nyár (már ha lesz) valamelyik Edling-formációt is közelebb hozza majd régiónkhoz.