A hajlakkreklám-figura kinézetű gitáros menetrend szerint szállítja az albumait és többnyire az esetleges énekescsere jelenti nála a fő változást, ám a német felvevőpiacnak így is tetszik a dolog. Akár le is zárhatnánk a témát ennyivel, ha a mostani anyag nem úgy sült volna el, ahogy. Márpedig a Shadow Zone egy egészen megnyerő alkotás.
Oké, az intro és az azt követő Edge Of The World még nem mond túl sokat, és a hét perchez közelítő Coming Home se sokkal több egy ügyesen megírt "sárkány-metal" nótánál (jó adag Scorpions-szal a címben és a refrénben), de azután... Nem csodálkoznék, ha Rudi szigorúan Rainbowra és R.J. Dioval, illetve Tony Martinnal készült Black Sabbath lemezekre szűkítette volna zenei étrendjét az utóbbi időben, mert három nagyívű, epikus, nyolc perc fölötti dalóriás következik a fenti nagyságok stílusában.
Szerencsére nem kell attól tartanod, hogy idő előtt besokallsz a dagályos fogalmazásmódtól, mert a Live For The King hősies hangvételű, míg az All The Rest Of My Life szerelmes dal, mindkettő teljesen önálló karakterrel bír. A beindulós Follow The Sign nem hoz újat az addig elhangzottak után, de hatásosan élénkíti a tempót, majd következik az egész korong fénypontja, a Time Of The Truth, ismét a monumentális heavy metal jegyében, a Sabbath Tyr albuma által ihletve. A lírai Heartbreaker (már a címe lebuktatja, ahogy mondani szokás) és Under The Gun a lemez végén egyaránt hat és fél percet meghaladó terjedelmű, közéjük ékelődik be némi jó minőségű töltelék Saint Of Fools címmel. Ami viszont a kevésbé emlékezetes nótákat is szintre hozza, az a volt Hardline (amerikai hard rock a javából) tag Johnny Gioeli éneke. Rudi egykori társánál, Jeff Scott Sotonál karcosabban, metalosabban hozza magát a fickó, a heroikus témákkal ugyancsak mesterien bánik. Pell úr korrekt módon elriffelget kilenc számon keresztül, szólói viszont nem túl jellegzetesek számomra. Mindig rendesen illeszkednek az adott dalhoz és amikor nem zsúfolódik bennük a kelleténél több hang (emberünk ma is hajlamos az effajta magamutogatásra), akkor élvezetesek igazán, de ennél többet nem nyújtanak.
Ez mondjuk legalábbis érdekes ahhoz képest, hogy az ő nevén fut a produkció és a többi zenészről nem is beszéltem még: Volker Krawczak bőgős gyakorlatilag összenőtt a szőke gityóssal, a billentyűsöket a Rough Silk agya, Ferdy Doernberg kezeli, a dobos pedig Mike Terrana, pontosabban MIKE TERRANA!.. Nos, nem tudom, mennyire jelent gondot Rudinak ezt a társaságot együtt tartani a koncertek idejére, de most itt ez a hagyományőrző és különösen jól sikerült album, úgyhogy aki vevő A.R.P. lemezeire, annak szerintem már így is megéri.
