A Bad Religion számomra mindig valami olyasmit jelentett a punk rockban, mint a Motörhead a rock and rollban. Egy nagy öreg, aki sziklaszilárdan áll a változások viharában, megbízható, markáns egyéniséggel bíró szikár ikon – és átkozottul jó, hogy van. Lemmyékhez hasonlóan Greg Graffinék is már az első lemezeken lefektették saját stílusuk (ami később persze sok követő stílusává is vált egyben) alapjait, azon azóta hatalmas dolgokat nem is változtatnak, emiatt aztán a rossznyelvektől ők is ugyanúgy megkapják, hogy újra és újra ugyanazt az albumot adják ki. És ez esetükben is ugyanakkora marhaság, mint a Motörfejnél. Szintén jócskán túl vannak már a legfontosabb lemezeken – azaz a Suffer / No Control / Against The Grain triászon – és karrierjük zenitjén is – ez meg a Stranger Than Fiction / The Gray Race páros volt –, és néha óvatlanul bele-belehuppannak egy-két gödörbe. Hogy mást ne mondjak, a három évvel ezelőtti The Dissent Of Man szerintem elég gyengén sikerült. De ha nagyon muszáj, megrázzák magukat, és egy olyan lemezt tesznek le az asztalra, ami nyomán mindenki számára egyértelművé válik, hogy ki is itt a főnök.
Úgy fest a dolog, a True North esetében nagyon muszáj volt, a szextett ugyanis egy bivalyerős korongot szabadított ránk, tán a legsúlyosabbat a 2002-es The Process Of Belief óta, ami amúgy is egyfajta mérföldkövet jelentett a banda életében, hiszen akkor trombitálták össze a jelen felállásr Mr. Brett (Gurewitz) visszatérésével és Brooks Wackerman csatlakozásával, ráadásul ekkor kerültek vissza Mr. Brett legendás kiadójához, az Epitaphoz is.
Ha hihetünk Fletcher Dragge Pennywise gitárosnak (és már miért ne hihetnénk, hiszen szavait Gurewitz is megerősítette), a Bad Religion azt követően döntött a legutóbbi lemezeken néha már túlzásba vitt dallamosodást némileg háttérbe szorítva egy általános súlyosbítás mellett, ahogy Mr. Brett kikeverte a Téglás Zolival felálló zenebohóc banda tavalyi All Or Nothing lemezét. Ami amúgy mind a zenét, mind az énektémákat figyelembe véve kábé annyira volt Bad Religion hatásokat mutató, mint bármelyik Offspring lemez (azaz száz százalékosan). A Bad Religion ereje pedig talán abban mutatható meg igazán, hogy a True North kilométerekkel jobb lett az All Or Nothingnál. Minden összetevő ugyanaz, csak éppen itt jobbak a szövegek, jobbak az énekdallamok, és jobb a zene is. Ennyire egyszerű ez az egész dolog. És erről ráadásul mindenki saját füleivel is meggyőződhetett már, hiszen a kiadó volt olyan jófej, és a hivatalos megjelenés előtt hetekkel felpakolta a YouTube csatornájára a teljes lemezt. Ez is bizonyítja, hogy Greg Graffin és kompániája akárhány éve is nyomja ezt a dallamos kaliforniai punk rockot, kábé annyira sikeresen, amennyire azt csak lehet, megmaradt ugyanannak a mindenkinek középső ujjat mutató attitűddel felvértezett csapatnak, ami indulásakor volt.
Már a tipikusan régi vágású, energiabombaként is bevethető címadó alatt egyértelmű volt, hogy némi irányított nosztalgia lesz itt megfigyelhető. Minden pontosan a helyén van: Graffin definitív énektémái, a himnikus, óóóóóó-zós kórusok, a gitárgazdag, ám kellően dallamos hangzáskép, a korábban a Suicidal Tendenciest és az Infectious Groovest is megjárt Wackerman szélvész dobolása és a két főarc mellett szintén alapító tag Jay Bentley szokás szerint igen agresszívan gyomrozó bőgőjével megfejelve. És mindez szűk két perc alatt le is fut. A kettes Past Is Dead elég becsapósan kezd, egy nyugtató gitárharmóniára Greg mester (akiről ugye illik tudni, hogy amikor nem fuck you-t üvölt a mikrofonba, akkor egyetemi professzorként tart paleontológiai előadásokat a University Of Californián) olyan dallamokkal próbálkozik, amiket még tőle is elég ritkán hall az ember. Aztán persze jó félperc elteltével bebolondul ez a darab is, nem is csoda, hiszen Graffin szerzemény, és mint ilyen, tipikus Religion-féle punk rock reszelde.
Mint ahogy később valamennyi kedvenc profunktól származó szerzemény az lesz (Land Of Endless Greed; Fuck You; Crisis Time; Nothing To Dismay; Popular Consensus; The Island; Changing Tide), amikkel nincs is semmi gond, főleg az agresszív Fuck You, az együtténeklős/ökölrázós Nothing To Dismay és a tipikusan búcsúszámnak való Changing Tide lettek igen tetszetősek. Ezek a hamisítatlan kalipunk vonalon mozgó, dallamosan agresszív témák, leöntve a társadalmi/politikai/szociális problémákat boncolgató szövegekkel tényleg elég autentikusan idézik meg a Religion hőskorszakát, és nem hiába működik náluk punk bandáktól igencsak szokatlan módon három (!!!) gitáros is, néha bizony annyira gitárgazdag a végeredmény, ami még egy klasszik heavy metal bandától is elfogadható lenne. Ráadásul jól is szól az egész játék.
A legjobb dalok azonban egyértelműen a másik agytól, Gurewitztől érkeztek. Ott van példának okáért rögtön a hármas Robin Hood In Reverse, aminek bizony ott a helye a valaha írt legfogósabb slágereik között, a refrén egyszerűen fejből kiverhetetlen lett. De semmiben nem marad el tőle a Mr. Brett által énekelt másik húzószám, a Dharma And The Bomb sem, kegyetlen fogós ez is, mint ahogy a közvetlenül utána érkező, kakukktojásként a lemez egyetlen lassú középtempójában menetelő Hello Cruel World, ami a színtéren kvázi überelhetetlen refrénjével úgyszintén tízpontos tétel. Persze a jó öreg Gurewitz sem bírt magával, övé a korong leggyorsabb (és legrövidebb) darabja, az egyperces Vanity, és a legbolondabb is, a My Head Is Full Of Ghosts.
És ezeket a dalokat tökéletes ritmusérzékkel helyezték el Graffin tipikusabb témái közé, így aztán a tizenhat (!) tételes lemez egyetlen percre sem válik unalmassá, és ebben a nem éppen túlzott változatosságáról elhíresült stílusban ennél nagyobb dicséretet talán nem is kell megfogalmazni. A Bad Religion mindig is jó volt, de ennyire bizony már nagyon régen nem. Ráadásul ezt nem csak én gondolom én, hiszen a True North éppen ezekben a napokban is a banda valaha volt legjobb listás eredményeit produkálja az Államokban, és ez még a mai lemezeladási állapotokat figyelembe véve is igencsak örömteli. Ez itt tehát nem más, mint a 2013-as év első kedvence számomra.
Hozzászólások