Shock!

Tulajdonképpen alig lepett meg, hogy sokan mennyire nem tudtak mit kezdeni az immár Bakos Attila nélkül rögzített új Thy Catafalque-anyaggal, de ez is csak azt példázza, hogy az Attila által hozzáadott érték mennyire markánsan tudott érvényesülni még egy olyan (más) személyre szabott világban is, mint a TC. Furcsa lehet persze, hogy egy húszéves zenészi múlttal bíró ember esetében efféle vendégszereplésekre kell hivatkoznunk ahhoz, hogy többen képbe kerüljenek, de tény, hogy énekes/multiinstrumentalista főhősünk saját projektjei (Taranis, Woodland Choir) sajnos nem jutottak el az évek során hasonlóan széles körhöz. Akár ismered azonban a fent említett munkákat, akár nem, az Aranyhajnal most egy tisztára söpört asztalon kínál új kezdetet.

Attila ugyanis úgy gondolta, különféle „mellékutak" helyett a továbbiakban kizárólag a saját neve által fémjelzett utat fogja járni, ennek a csapásiránynak az első mérföldköve pedig hosszú hallgatás után végre kézzelfoghatóvá vált. Illetve csak majdnem megfoghatóvá, hiszen az anyag fizikai formában nem létezik, de ezen a téren talán várható még némi kedvező fordulat, ha arra komolyabb igény mutatkozik. Már csak a Hjules által elkészített grandiózus (ugyanakkor izgalommentes) borító miatt is megérdemelne az album egy vinyl-kiadást, a belbecs pedig hasonlóan értékes. Ha valaki nem tudná, Kátai Tamáshoz hasonlóan Attila is az egyszemélyes megfejtés híve, a produkció teljes egészében (szöveg, zene, keverés) az ő munkája. Ennek a megközelítésnek persze pozitív és negatív aspektusai egyaránt vannak, de szerencsére az Aranyhajnal előbbiből mutat többet.

Többször leírtuk mi is, de ezt sosem árt ismételni: Attila énekteljesítménye egészen rendkívüli, és itt végre az is egyértelműen kiderül, hogy tiszta tenorjának milyen elképesztő mélységei és magasságai léteznek. Torka olyan rugalmassággal idomul a lemez hangulati ívéhez, amivel az Aranyhajnalt egy arcturusi értelemben vett metal operához teszi hasonlatossá. Bár jócskán eltávolodott már a kezdeti iránytól, világában tudat alatt az is rendkívül vonzó számomra, hogy eredendő hatásaink hasonló tőről (Hammerheart-korszakos Bathory, korai norvég atmoszférikus black metal-bandák) fakadnak, amelyek hatása ma is tetten érhető a zenében. Sok egyéb mellett természetesen, hiszen a kortárs Bakos-muzsikának jóval több köze van mondjuk a The Moon and the Nightspirithez, mint például a Borknagarhoz.

A legutóbbi, személyesen Attilától érkezett produkció, a Taranis 2012-es anyaga kapcsán is kizárólag a zenével kapcsolatban tudtam fenntartásokkal élni, és nagy megkönnyebbülés számomra, hogy nem kell megismételnem az ott leírtakat. Bár az énekes ezúttal is mindent maga játszott/programozott fel, a temérdek befektetett munkának köszönhetően a muzsikának végre egyáltalán nincs műanyag íze, és hanem is érzem benne azt a lüktetést, amit egy valódi zenekar beletehetne, ez egy minden szempontból kidolgozott, teljes értékű munka. Ami szerencsére alapvetően megmaradt metalnak, és csak érintőleg hoz akusztikus/világzenés megoldásokat, az egyetlen jelző pedig, amit folyamatosan indokoltnak érzek vele kapcsolatban az, hogy ez szép zene. Karácsony idején az általa hordozott üzenetnek még inkább speciális aktualitása van, és Attila esetében hajlamos vagyok hinni is abban, amit hallok.

Ideális körülmények között nem kellene ennek az albumnak megmaradnia a mély undergroundban, és egyként pöröghetne rá mondjuk a Dalriada-tábor nyitottabbik fele, de bármi is lesz a sorsa az Aranyhajnalnak, bánjunk vele megbecsüléssel, hiszen érdemes rá. A szerző Bandcamp-oldalán minden adott ehhez.