Shock!

A különféle vendéglátóegységeket előszeretettel látogató szegedi stoner/doom medvék immáron második eljöveteléről számolhatunk be, az első még 2009-es, annak idején írtunk is róla, bemutatkozásnak szinte tökéletes volt, és – ami a legfontosabb - azóta is előszeretettel hallgatom. A Barbearst pedig felírtam arra a listára, ami a legnagyobb magyar reménységeimet tartalmazza (akikből még lehet valami...). Most pedig itt a Doombar, és innentől kezdve a dél-alföldi négyes nem „nagy reménység" többé, hanem az egyik hazai kedvenc, és pont. Ez a négy dalt tartalmazó EP ugyanis annyira komoly munka, hogy nem lehet félvállról venni, ezt egyszerűen újra és újra hallgatni kell, majd szép lassan rajongani érte.

Kezdjük ott, hogy a hangzás tökéletes. Minden hang a helyén, telten, súlyosan szól, ha kell szutykosan, ha az szükséges, szépen tisztán, semmi hiba. Sokszor leírtam már, de boldogan teszem meg újra: a Dystopia gitáros Vári Gábor hazánk egyik legjobb hangmérnöke, egyszerűen még nem hallottam olyan cuccot, ami az ő nevéhez fűződik, és rosszul szólt volna. De ez persze közel sem lenne elég, ha maguk a dalok nem lennének annyira erősek, mint az állat. A játék nyilván stoner/doom, ezt már a címből sem nehéz kitalálni, de van ebben jó nagy adag southern rock meg sludge is, leginkább a Pepper-féle C.O.C., a Floodgate, a Down, a Trouble, a Fireball Ministry, illetve a Stereochrist nevekkel dobálóznék, ha már.

De nincs erre semmi szükség, inkább hallgasd meg a nyitó Misty Dawn túlzás nélkül tökéletes felépítését, ahogy a kezdeti, sejtelmes, kicsit Eric Wagner-ízű ének egy röhögést és „egy-két-há-négyet" követően olyan fejszaggató riffelésbe vált át, ami bizony még a Trouble-nak is becsületére válna, és döntsd el te magad, tetszik-e. Mert bizony tetszeni fog, arra mérget vehetsz! Az ex-Baby Bone-os és ahrimanos Lukács Laci gitáros/főnököt illeti a legnagyobb dicséret, hiszen elsődlegesen az ő fejéből pattant ki a zenekar ötlete, a macis koncepció, és hát ő a fő dalszerző is, de bizony a többi medve sem kutya, hogy egy hülye képzavarral éljek. Amit például Garamszegi Balázs énekes nyújt, az méterekkel kimagaslik a magyar mezőnyből, tiszta éneke tényleg tiszta, amikor üvölt, akkor meg Makó Dávid erőtől duzzadó orgánumát vetíti elém. De a ritmusszekció is szépen teljesít, ami leginkább a fifikás tempóváltásokkal tarkított, nekem kimondottan vidámnak tűnő Soul Suckerben tűnik fel, de ugyanezt a magas szintet hozza a záró, C.O.C.-s southern rockot toló Devil's Justice és a keményvonalas Death's Shadow is.

Húzós számok, pofás zenészi teljesítmény, vicces borító, remek hangzás, mégis mi a fene kéne még? Tán csak egy kis szerencse, pénz és támogatás a srácoknak, hogy ki tudják végre hozni az első nagylemezt is. Az év egyik legjobb magyar anyaga - ne hagyjuk kihalni a bármedvéket!